Egerben, a 64. Közgazdász-vándorgyűlés monetáris politikai szekciójában arról vitatkoztak a szakértől, hogy az eurócsatlakozás valóban felgyorsítja-e a magyar gazdaság felzárkózását. A válasz: igen, de csak akkor, ha a hazai erőforrás-allokáció problémáit előbb – vagy legalábbis vele párhuzamosan – orvosoljuk.

„Külső horgony, belső reform: mikor segíti az euró a felzárkózást?" – ezzel a címmel rendezte meg kerekasztal-beszélgetését a Magyar Közgazdasági Társaság monetáris politikai szakosztálya az egri vándorgyűlésen. A szekciót Takáts Előd, a Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) főtitkára, a BCE és az LSE egyetemi tanára vezette, a panelben Banai Ádám, a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója és Samu János, a Concorde Értékpapír Zrt. befektetési igazgatója foglalt helyet, a bevezető előadást pedig Koren Miklós, a CEU professzora tartotta.

A modell: nem az árfolyam, hanem az allokáció számít

Koren Miklós abból indult ki, hogy hosszú távon a gazdasági növekedést a kínálati oldal – a termelékenység, a tőke és a munkaerő – határozza meg, az euró árfolyama önmagában sehol nem jelenik meg ebben a képletben. Az euró hatása áttételes: a csökkenő tőkeköltségen és a nagyobb hitelességen keresztül ösztönözheti a beruházásokat és az innovációt.

A valódi kérdés szerinte az, hogy a felszabaduló erőforrások – tőke és munkaerő – a termelékenyebb vállalatok és szektorok felé áramlanak-e. Egy „lángossütős" példával szemléltette, mi történik egy külső keresleti sokk – mondjuk egy németországi autópiaci visszaesés – esetén: ideális esetben a munkaerő és a tőke egyszerűen átvándorol a kevésbé érintett szektorokba, lebegő árfolyam mellett pedig a leértékelődés végzi el ugyanezt a munkát. Az eurózóna tagjaként azonban sem a bérek, sem az árfolyam nem mozdul, így a sokk egy része recesszióba fordulhat – hacsak a reálgazdasági alkalmazkodási csatornák (munkaerő-mobilitás, tőkeallokáció) nem elég rugalmasak.

Koren a spanyol példát hozta figyelmeztetésül: az eurócsatlakozás utáni olcsó hitel Spanyolországban nem a leghatékonyabb szektorokba, hanem elsősorban az ingatlanpiacba áramlott – ez a lecke szerinte Magyarország számára is releváns, ahol a banki finanszírozás gyakran nem a termelékenységet, hanem a fedezettséget honorálja.

 
Nincs ingyen ebéd

Banai Ádám a legfontosabb üzenetének azt nevezte, hogy egyetlen alkalmazkodási csatorna sem „ingyenes" – az árfolyam-leértékelés éppúgy társadalmi költséggel jár, mint a munkaerőpiaci vagy béralkalmazkodás, csak kevésbé látványosan. Emlékeztetett: a magyar gazdaság az optimális valutaövezeti kritériumok (ciklus-szinkronizáció, kereskedelmi integráció) tekintetében kifejezetten jól áll, az eurózóna intézményrendszere pedig a 2008-as válság óta sokat fejlődött – bankunió, közös szanálási politika, induló tőkepiaci unió. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a magyar gazdaság strukturális kihívásai – így a forráselosztás problémái – az eurócsatlakozástól függetlenül is megoldásra várnak: a növekedés stagnálása szerinte nem az eurózóna hiányának, hanem ennek a meg nem oldott problémának a következménye.

Samu János élesebb hangot ütött meg: szerinte a hazai tőkeallokáció egyik legnagyobb vesztesége a magánnyugdíjpénztári rendszer 2010-es felszámolása volt, amely kiiktatta a hosszú távú hazai intézményi befektetőket a piacról – ez az egyik oka annak, hogy ma is nehéz egy kis- vagy középvállalatot a tőzsdére vinni. Felvetette a Schumpeteri „kreatív rombolás" kérdését is: ha az euró csökkenti a tőkeköltséget és erősíti a versenyt, mi lesz a korábban versenytorzító előnyöket élvező, de nem hatékony cégekkel – nem válnak-e „zombivállalatokká", amelyek tőkét kötnek le anélkül, hogy növekednének?

Kié lesz a magyar gazdaság?

A közönségből érkező kérdések – köztük a BlackRock és az MNB szakértőitől – tovább élezték a vitát: van-e egyáltalán értelme optimális valutaövezetről beszélni politikai unió nélkül, és ha nincs, milyen áron éri meg mégis csatlakozni? Elhangzott az is, hogy a csatlakozási árfolyam szintje korántsem mellékes kérdés – Koren szerint egy gyengébb belépési árfolyam kevesebb kockázattal jár, mint egy túl erős.

Takáts Előd zárszavában arra a kérdésre is választ keresett: kié lesz a magyar gazdaság jövőbeli növekedése? Emlékeztetett, hogy a rendszerváltás után a „piac" nem magyar, hanem jellemzően külföldi nagyvállalatokat emelt a csúcsra – a bankrendszer is túlnyomórészt külföldi tulajdonban van –, és ez hosszú távon népszerűtlenné, populista támadásoknak kitetté teheti a növekedést, ha a hazai középosztály nem érzi sajátjának a gazdaság sikereit.

A szekcióelnök összegzésül mégis optimista üzenettel zárta a beszélgetést: az euró hasznos eszköz lehet a felzárkózáshoz, de önmagában nem old meg semmit. „Nincsenek csodaeszközök, az euró sem egy csodaeszköz" – fogalmazott Takáts Előd –, a saját házunk táját, vagyis a hazai strukturális reformokat és az erőforrás-allokáció hatékonyságát nekünk magunknak kell rendbe tennünk, méghozzá lehetőleg még a csatlakozás előtt.

(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)

Letölthető prezentáció:
Koren Miklós diasora (pdf)