Sikerrel zajlott a Magyar Közgazdasági Társaság 64. Közgazdász-vándorgyűlése szeptember 10-11-én Egerben. A kétnapos konferencia helyszínén mintegy 80 előadó osztotta meg gondolatait a 700 fős helyszíni résztvevői körrel és az azóta már több mint 25 ezres(!) online nézőközönséggel.
Ugyanitt, illetve a Spotify-on és az Apple Podcasts-on is meghallgatható valamennyi előadás és kerekasztal-beszélgetés. Fotógalériáink a rendezvényrőlide kattintva nézhetők meg.
A vándorgyűléssel kapcsolatos sajtómegjelenésekbőlezen a linken található egy bővebb válogatás.
A konferencián elhangzott főbb megállapításokat és szakpolitikai javaslatokat összegző dokumentum már készül - azt néhány héten belül eljuttatja a gazdaságpolitika irányítóinak, alakítóinak az MKT Elnöksége.
A jövó évi, 65. Közgazdász-vándorgyűlést 2027. szeptember 2-3-án a Miskolci Egyetemen rendezi meg a Magyar Közgazdasági Társaság.
A 64. Közgazdász-vándorgyűlés fintech és startup szekciójában szakértők egyetértettek abban, hogy bár a kvantumszámítógépek igazi áttörése még évekre van, a titkosítási rendszerek lecserélését már most el kell kezdeni – a késlekedés ugyanis ma dőlhet el, csak a következményei jelentkeznek majd később.
A 64. Közgazdász-vándorgyűlés "A mesterséges intelligencia után: felkészülés a kvantumérára" című kerekasztal-beszélgetését Bagó Péter, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa vezette, aki nyitóbeszédében arra emlékeztetett: az emberiség a mesterséges intelligenciára sem volt igazán felkészülve, "menet közben tanult repülni". A kvantumtechnológia esetében szeretné, ha ez másképp alakulna – bár, mint fogalmazott, talán csak egy-két évünk van erre.
Verseny, amit nem lehet kihagyni
Botár Benedek, a Quantum Nexus Kft. ügyvezetője és a QNexus Egyesület elnöke a 2019-es Google-bejelentéssel indította előadását, amely kettéosztotta a szakmát: van, aki tudományos-fantasztikumnak tartja a kvantumszámítógépeket, és van, aki a következő nagy informatikai korszakváltást látja bennük. A számok az utóbbiakat igazolják: 2025-ig több mint 60 milliárd dollárt fektettek a területbe világszerte, több mint 50 kvantumszámítógép működik, és több mint 30 ország rendelkezik már bejelentett nemzeti stratégiával. A befektetési dinamika megdöbbentően hasonlít az AI tíz évvel korábbi felfutásához.
A technológia lényege, hogy vannak olyan problémák – gyógyszerfejlesztés, anyagtudomány, logisztikai és portfólióoptimalizálás –, ahol a lehetséges megoldások száma robbanásszerűen nő, és a klasszikus számítógépek egyszerűen elakadnak. A kvantummechanika jelenségei ezt az exponenciális falat egyszerűsítik le. Botár szerint a legismertebb – és mindenkit érintő – alkalmazási terület a kriptográfia: a Shore-algoritmus már a kilencvenes évek óta ismert módon percek alatt feltörné a ma használt titkosítási rendszereket, amelyek klasszikus számítógéppel gyakorlatilag feltörhetetlenek lennének.
Mindezek mellett a kvantumtechnológia szélesebb eszköztárat is kínál: a kvantumkulcs-elosztás (QKD) fizikai alapon garantálja a kommunikáció biztonságát – ha valaki lehallgatná a csatornát, a rendszer azonnal "összeomlik", és a beavatkozás lelepleződik –, míg a kvantumszenzorika olyan precíz, GPS nélküli helymeghatározást tesz lehetővé, amely már tengeralattjárókon is működik.
A titkosítás lejárt szavatosságú
Gregóczki Gergő kiberbiztonsági és compliance szakjogász szerint az Európai Unió 2025-ös kvantumstratégiájában külön fejezetet szentelt a poszt-kvantum titkosításra való felkészülésnek. A probléma lényege, hogy a ma szinte kizárólagosan használt RSA és ECC algoritmusok – a hálózati forgalom mintegy 99 százalékának védelme – csak addig biztonságosak, amíg nincs elég erős kvantumszámítógép a feltörésükhöz. Az amerikai szabványügyi hivatal (NIST) már szabványosított kvantumrezisztens algoritmusokat, és míg az Európai Bizottság 2024-es ajánlása szerint 2026 végéig kellene megkezdeni az átállást, az Egyesült Államok kötelező erejű szövetségi jogszabályban írta elő 2030-ig a poszt-kvantum titkosítás bevezetését – Magyarországon egyelőre a NIS2-irányelv átültetése, a kiber törvény említi csak a lehetőségét, kötelezettségként még nem.
A legriasztóbb jelenség, amit Gregóczki kiemelt, az úgynevezett "harvest now, decrypt later" stratégia: kibertéri szereplők – állami háttértámadók, szervezett bűnözői csoportok – már ma is tömegesen gyűjtik és tárolják a titkosított adatforgalmat, hogy majd akkor törjék fel, amikor lesz hozzá elég számítási kapacitásuk. Azok az adatok, amelyeknek évtizedekig – minősített iratok esetén akár 60 évig – titkosnak kell maradniuk, már most veszélyben vannak, hiszen egy megszerzett adat utólag nem tehető ismét biztonságossá. Ezért a szakértők szerint elsőként a kritikus infrastruktúráknak, kormányzati szerveknek és nagyvállalatoknak kell megkezdeniük az átállást – az Egyesült Államok mintájára akár kifejezett "poszt-kvantum titkosítási felelős" kinevezésével.
A jog nem kullog a technológia mögött
Vajda Viktor AI-jogász, a Magyar Mesterséges Intelligencia Tanács ügyvezető főtitkára szerint a jog feladata nem a technológia fékezése, hanem kiszámítható, biztonságos mederbe terelése. Az uniós szabályozás technológiasemleges elveket követ: ha a technológia változik, a normákat nem kell folyamatosan újraírni. Az AI-felelősségi irányelv tervezetét például tavaly levették a napirendről, mert a bizottság úgy ítélte meg, a közösség még nem érett meg rá – ez azonban nem jelenti azt, hogy felelősségi vákuum lenne, hiszen az uniós jogrendben számos alapfogalomnak (például a szerződésnek) sincs egységes definíciója, a rendszer mégis működik.
Vajda hasonlata szerint a szabályozás olyan, mint a biztonsági öv: csak akkor feszül meg, ha baj van, egyébként nem korlátozza a mozgást. Véleménye szerint Európa a jogfejlődésben élen jár, sem az Egyesült Államokban, sem Kínában nincs ilyen átfogó keretrendszer – és ez nem gátolja, hanem éppen kiszámíthatóvá teszi az innovációt. Gyakorlati tanácsként az AI-eszközök vállalati használatával kapcsolatban óvatosságra intett: érzékeny, üzleti titkot képező adatot ne töltsünk fel mesterséges intelligencia rendszerekbe, és minden ötletet, dizájnelemet érdemes minél korábban valamilyen formában rögzíteni és bejelenteni a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalánál – a jogviták esetén ugyanis az elsőbbség bizonyítása lehet a döntő tényező.
Elveszi-e a munkánkat?
A közönségből – és a moderátor Bagó Péter részéről is – visszatérő kérdés volt, hogy a kvantumtechnológia és a mesterséges intelligencia veszélyezteti-e a munkahelyeket. Botár Benedek szerint a kvantumszámítógépek inkább munkahelyeket teremtenek majd, hiszen olyan problémákat oldanak meg, amelyekhez ma egyáltalán nincs eszköz – a szakértelemhiány, nem a munkaerő-feleslegesség lesz a szűk keresztmetszet.
Kiss László, az LKC International ügyvezetője üzleti szemszögből nézve borúlátóbb volt az AI kapcsán: rámutatott, hogy nagy technológiai vállalatok már tízezres nagyságrendben bocsátanak el munkavállalókat egyetlen e-maillel, és ez a folyamat sokkal gyorsabb, mint a 19. századi ipari forradalom idején volt, amikor a társadalomnak még volt ideje alkalmazkodni. Szerinte a valódi kockázatot az jelenti, ha a vállalatok a mesterséges intelligenciát elsősorban a junior pozíciók leépítésére használják – hiszen húsz év szakmai tapasztalatot nem lehet másként megszerezni, mint hogy valaki dolgozik és tanul közben. Éppen ezért szorgalmazta, hogy a kormányzat kezdjen érdemi párbeszédet arról, mi történik majd azokkal, akik munkájukat elveszítik.
A tanulság: kis lépések, egyértelmű stratégia
A beszélgetés végén Kiss László azt hangsúlyozta, hogy a vállalkozásoknak nem kell kvantumtudóssá vagy AI-fejlesztővé válniuk – elsősorban a saját üzletüket kell megérteniük ahhoz, hogy felismerjék, mikor és hol érdemes az új technológiákat bevetni. Bagó Péter zárszavában hangsúlyozta, hogy a kvantumérát elég nehéz megérteni, de szükséges; Kiss László pedig néhány gyakorlati tanácsot fogalmazott meg a hallgatóság felé: szeressék önmagukat és szeretteiket, mert ez adja a rugalmasság alapját a változásokhoz; készüljenek fel tudatosan; és legyenek bátrak meghozni a nehéz döntéseket, amelyeket az elkövetkező évek kikényszerítenek.
(Az összefoglaló mesterségesintelligelcia-alkalmazások segítségével készült.)
A 64. Közgazdász-vándorgyűlés versenyképességi szekciójában élénk vita bontakozott ki arról, hogy Magyarország a jelenlegi, külföldi működőtőke-alapú növekedési modellel képes-e még felzárkózni a fejlett gazdaságokhoz – vagy sürgősen váltania kell a hazai kis- és középvállalkozások megerősítésére és a tudásalapú versenyképességre.
A szekciót Baksay Gergely, a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője, az MKT Versenyképességi Szakosztályának elnöke vezette. Két előadás – Virág Barnabás (MNB, elnöki főtanácsadó) és Csath Magdolna egyetemi tanár referátuma – után kerekasztal-beszélgetés következett Farkas Gábor (PwC Magyarország, cégtárs) részvételével.
Megrekedt a fejlődésben
Virág Barnabás abból indult ki, hogy Magyarország jelenleg a világ országainak rangsorában az 50. helyen áll az egy főre jutó GDP alapján, a közepes fejlettségű országok felső harmadában. Ez a pozíció azonban veszélyes: innen nehéz továbblépni, de könnyű visszacsúszni. Az elmúlt fél évszázadban mintegy 120-130 ország tartozott a közepes fejlettségi kategóriába, ebből csak 12-15-nek sikerült átlépnie a fejlett státuszba – ezekben az esetekben a növekedés 50-70 százalékát a termelékenység adta. Magyarországon ez az arány mindössze egynegyed volt az elmúlt évtizedben.
Az előadó szerint a korábbi növekedési modell – olcsó, képzett munkaerő és erős FDI-beáramlás – kifulladt: a magyar bérek euróban számolva ma már a dél-európai szint 70-75 százalékát teszik ki, szemben a 2004-es 40 százalékkal. Az euróbevezetés pedig végleg lezárja azt a lehetőséget, hogy az árfolyam kiigazítsa a költségversenyképességi problémákat. Emellett demográfiai szűkösség fenyeget: a munkaképes korú lakosság létszáma a következő 10-15 évben évi 30-40 ezer fővel csökkenhet, és évente mintegy 110 ezren esnek ki a munkaerőpiacról egészségügyi okokból.
Virág szerint a jövő kulcsa egy tudatosan épített vállalkozói ökoszisztéma lenne. Az MNB kutatása mintegy ezer olyan hazai tulajdonú kis- és középvállalkozást azonosított, amely gyors növekedésre, exportra és innovációra képes – ezek adták a 2015-2019 közötti GDP-növekedés ötödét-negyedét. Példaként Lengyelországot említette, amely tavaly GDP-ben megelőzte Japánt, és tudatos, 15-20 éves építkezéssel jutott a fejlett gazdaságok közé.
Az IMD-tanulmány: romló pozíciók, gyenge puha tényezők
Csath Magdolna a svájci IMD versenyképességi intézet friss, 70 országot vizsgáló felmérését ismertette. Magyarország három helyet esett vissza a rangsorban, ami európai összevetésben nem kirívó – Németország négyet, Franciaország és Finnország szintén többet rontott –, a régióban azonban Lengyelország 11 helyet javított, míg Románia 12-t rontott.
A négy vizsgált terület közül a cégek versenyképessége (68. hely) és a kormányzás minősége (51. hely) romlott a legjobban. Csath hangsúlyozta: a termelékenységet nem szabad egységesen kezelni, hiszen ágazatonként és vállalatméretenként nagyon eltérő – például a gyógyszeripar kiemelkedően jól teljesít, és egyes ágazatokban a középvállalatok termelékenysége meg is haladja a nagyvállalatokét. Az igazi gyengeség a humán infrastruktúrában, különösen a felsőfokú végzettségűek és a STEM-területen (természettudomány, technológia, mérnöki tudományok, matematika) képzettek alacsony arányában rejlik.
Kiemelte az értékláncok rövidségét is: az akkumulátor- és személygépkocsi-gyártásban a legalacsonyabb a hazai hozzáadott érték, miközben ezek az ágazatok kapták az elmúlt évek legtöbb beruházási forrását. Csath szerint a versenyképesség javításának kulcsa egyre inkább az úgynevezett puha tényezőkön – bizalmi szint, együttműködési készség, szervezeti kultúra – múlik, ezekben pedig Magyarország kifejezetten gyengén áll.
Vita a kerekasztalnál: beszállítás vagy önálló növekedés?
A kerekasztal-beszélgetés élét egy meglepő adat adta: Farkas Gábor egy friss, az Egyensúly Intézet által készített reprezentatív felmérésre hivatkozott, amely szerint a megkérdezett hazai KKV-k 69 százaléka egyáltalán nem szeretne nagyvállalati beszállítóvá válni. Ehhez társul, hogy egy átlagos magyar KKV termelékenysége közel háromszorosan (2,91-szeresen) marad el a hazai nagyvállalatokétól. Farkas szerint a valódi feladat nem az integráció mikéntjének kidolgozása, hanem annak az attitűdnek a megváltoztatása, amely miatt a vállalkozások eleve nem törekszenek erre – ehhez pedig elsősorban oktatási beavatkozásra van szükség.
Virág Barnabás élesen bírálta a beszállítói modellre épülő felzárkózási elképzelést: szerinte tévedés azt hinni, hogy a külföldi működőtőke az ország felzárkózása érdekében érkezik – a multinacionális cégek a termelési lánc legalacsonyabb hozzáadott értékű szegmenseit szervezik ki, a magasabb értékűeket megtartják maguknak. Példaként a lengyel sikertörténetet hozta, amely nem kizárólag az FDI-vonzásra, hanem a hazai közepes méretű vállalatok tudatos építésére is épült.
Csath Magdolna még tovább ment: kérdésként vetette fel, miért is akarnánk a magyar KKV-kat „begyaszatolni a multik alá”, hiszen egy beszállítói pozíció kiszolgáltatottá teszi a kisvállalatot, korlátozza az innovációt, és – saját kutatási tapasztalatai szerint – előfordul, hogy a megrendelő cégek egyszerűen átveszik a beszállító technológiáját. Szerinte a valódi feladat a bürokrácia csökkentése, a bizalmi szint növelése és egy kiszámítható, hosszú távon átlátható üzleti környezet megteremtése – nem pedig a nagyvállalatokhoz való mesterséges kapcsolás.
Farkas Gábor válaszul rámutatott: az elmúlt évtizedekben a KKV-politika gyakorlatilag a finanszírozásra – hitel- és garanciaprogramokra – szűkült, miközben a hazai vállalatok nagyvállalati láncokba történő integrációjával senki sem foglalkozott érdemben. Példaként említette, hogy Lengyelország és Csehország GDP-arányosan lényegesen többet fordított beszállítói kapcsolatok kiépítésére, mint Magyarország, amely elsősorban a tőkevonzásra koncentrált. Javaslata szerint az adórendszeren (helyi iparűzési adó, társasági adó) keresztül ösztönözni lehetne a nagyvállalatokat arra, hogy hazai beszállítókat vonjanak be működésükbe.
Közös pont: hiányzik a hosszú távú stratégia
A vita végén mindhárom résztvevő egyetértett abban, hogy az elmúlt évtizedekben hiányzott egy konzisztens, 15-20 évre szóló gazdaságstratégiai jövőkép – ehelyett ad hoc gazdaságpolitikai intézkedések sorozata jellemezte a magyar gazdaságpolitikát. Virág Barnabás a kínai modellt hozta fel példaként arra, hogy egy tudatosan végiggondolt iparpolitika – amely előre azonosítja a globális termelési láncok kritikus szűk keresztmetszeteit – mekkora erővel bírhat, és hangsúlyozta, hogy minden sikeres felzárkózási modell mögött, piaci vagy állam vezérelt gazdaságban egyaránt, ott volt a valódi verseny és a beavatkozások eredményének következetes visszamérése.
A beszélgetés zárásaként elhangzott, hogy a mesterséges intelligencia egyszerre jelenthet kihívást és lehetőséget a KKV-szektor számára: egyrészt a technológia és a robotika miatt nőnek a belépési korlátok, másrészt az AI-asszisztensek alacsonyabb költséggel segíthetik a generációváltás előtt álló hazai középvállalkozásokat a pénzügyi és értékesítési funkciók fejlesztésében, megkönnyítve a felskálázódást.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
A világkereskedelem a korábbi, szabályalapú globalizációs modellből egy töredezettebb, geopolitikai szempontok által is meghatározott rendszer felé tart – hangzott el a 64. Közgazdász-vándorgyűlés európai uniós szekciójának kerekasztal-beszélgetésén. A résztvevők szerint az Európai Uniónak egyszerre kellene megőriznie nyitottságát, erősítenie versenyképességét és összehangolnia kereskedelmi, ipar- és gazdaságpolitikáját.
A globális kereskedelem lassulása ellenére meglepően ellenállónak bizonyul a világgazdaság – hangsúlyozta Sass Magdolna, az ELTE KRTK Világgazdasági Intézetének igazgatója. A 2026-os évben a külkereskedelem növekedése várhatóan elmarad az előző évitől, ugyanakkor továbbra is pozitív marad. A folyamatokat a geopolitikai feszültségek, az amerikai vámintézkedések, az értékláncok átszervezése és a mesterséges intelligencia terjedése egyaránt alakítja. A vállalatok alkalmazkodása fontos szerepet játszik abban, hogy a világkereskedelem a kedvezőtlen környezet ellenére sem omlott össze.
Sass Magdolna szerint különösen gyorsan növekszik a szolgáltatások nemzetközi kereskedelme. A digitálisan nyújtható, üzleti és pénzügyi szolgáltatások súlya már megközelíti a világkereskedelem 30 százalékát, miközben a statisztikák valószínűleg jelentősen alulbecsülik a tényleges nagyságát. A szolgáltatások és az árukereskedelem ráadásul egyre szorosabban összekapcsolódnak: egy exportált termékhez ma már gyakran szoftver, finanszírozás, logisztika és értékesítés utáni szolgáltatás is kapcsolódik.
A szakértő szerint ugyanakkor nem a termelés tömeges hazatelepítése, a reshoring vált általános trenddé. Inkább a „China plus one” vagy „China plus two” stratégiák terjednek: a vállalatok megtartják kínai beszállítóikat, de további, földrajzilag közelebbi vagy geopolitikailag kevésbé kockázatos forrásokat is kiépítenek. Eközben a WTO szabályalapú rendszere fokozatosan gyengül. Az egyoldalú vámok, a nemzetbiztonsági és gazdaságbiztonsági szempontokra hivatkozó kereskedelmi korlátozások, valamint a WTO vitarendezési rendszerének problémái egy többszintű, regionális és bilaterális megállapodásokra épülő világkereskedelmi rendszer irányába mutatnak.
Andor László, volt uniós biztos, a Foundation for European Progressive Studies főtitkára szerint Európának mindenekelőtt azt kellene felismernie, hogy a világkereskedelemben évtizedek óta felhalmozódó egyensúlytalanságoknak már nem pusztán gazdasági, hanem geopolitikai következményei is vannak. Megfogalmazása szerint a világ egyre inkább egyfajta gazdasági hadviselés korszakába csúszott, amelyben a kereskedelmi és pénzügyi eszközök stratégiai jelentősége felértékelődött. Az Egyesült Államok és Kína közötti konfliktus ezért nem egyszerűen egyetlen amerikai elnökhöz köthető jelenség, hanem mélyebb szerkezeti változásokat tükröz.
Andor László szerint az Európai Unió számára különösen fontos kérdés, hogy képes-e a kereskedelempolitikát összekapcsolni a makrogazdasági és iparpolitikával. A geopolitikai gondolkodást ugyanis gazdasági erőnek is alá kell támasztania. Az EU egyik problémája, hogy miközben közös kereskedelempolitikát folytat, a tagállamok gazdasági érdekei jelentősen eltérnek egymástól, ami nehezíti az egységes fellépést. A szakértő szerint ezt jól mutatja az EU Kínához való viszonya is: miközben uniós szinten a kockázatmentesítés erősödik, a tagállamok sokszor külön-külön igyekeznek gazdasági kapcsolatokat építeni Pekinggel.
Balás Péter, Magyarország korábbi WTO-nagykövete és az Európai Bizottság Kereskedelmi Főigazgatóságának volt helyettes vezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy az EU mozgásterét maga az integráció szerkezete is korlátozza. Az Egyesült Államokhoz képest az unió nehezebben alakít ki egységes külgazdasági álláspontot, miközben a világkereskedelemben egyre inkább az erő és a nemzeti érdekérvényesítés logikája érvényesül. A WTO rendszerének gyengülését ezért komoly problémának tartja, és úgy látja, hogy a multilaterális megállapodások mellett egyre nagyobb szerep juthat a kisebb országcsoportok közötti, plurilaterális megállapodásoknak.
A vállalati szempontokat Müllner Zsolt, az AutoWallis Nyrt. igazgatósági elnöke hozta be a vitába. Az autóipar példája szerinte különösen jól mutatja a globális erőviszonyok átrendeződését: míg 1975-ben a világ autótermelésének mintegy 40 százaléka Európához kötődött, ma már Ázsia adja a termelés döntő részét. Kína ezen belül is meghatározó szereplővé vált.
Müllner szerint a kínai autóipari térnyerést a vámok önmagukban legfeljebb lassítani tudják. A valódi válaszhoz európai szintű, összehangolt iparpolitikára lenne szükség. A kínai vállalatok ugyanis nemcsak exporttal alkalmazkodnak: egyre több európai gyártókapacitást is megszereznek, miközben jelentős túlkapacitással rendelkeznek. Az EU-n belül ugyanakkor eltérő nemzeti érdekek nehezítik az egységes kereskedelempolitikai fellépést.
A magyar helyzet kapcsán Müllner Zsolt arra is felhívta a figyelmet, hogy a kínai autó- és akkumulátorgyártó beruházások önmagukban nem feltétlenül jelentenek problémát, ám Magyarországon kérdéses lehet a támogatások mértéke és a hazai hozzáadott érték nagysága. Szerinte nagyobb hangsúlyt kellene kapnia annak, hogy a külföldi beruházásokba a magyar kis- és középvállalkozások, illetve a hazai beszállítók is érdemben bekapcsolódjanak.
A beszélgetés záró részében ismét előkerült az európai versenyképesség, az iparpolitika és az euró nemzetközi szerepének kérdése. Andor László szerint az euró nemzetközi használatának erősítése – a kereskedelemfinanszírozásban és a tartalékolásban betöltött szerepének növelése – hosszabb távon az EU gazdasági súlyát is erősítheti. Emellett az újraiparosítás, az európai termékek és szolgáltatások közbeszerzésekben való nagyobb támogatása, valamint a stratégiai ágazatok megerősítése is egyre fontosabbá válhat.
A kerekasztal összképe szerint a világkereskedelem nem a globalizáció egyszerű visszafordulása felé tart, hanem egy lassabb, töredezettebb és geopolitikailag meghatározottabb korszakba lép. Az Európai Unió előtt ezért egyszerre áll a nyitottság megőrzésének, a versenyképesség javításának és a stratégiai önállóság erősítésének feladata. A résztvevők egyetértettek abban, hogy ehhez az eddigieknél összehangoltabb európai kereskedelmi, ipar- és gazdaságpolitikai gondolkodásra lehet szükség.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
A 64. Közgazdász-vándorgyűlés fenntarthatósági szekciójában a Magyar Fejlesztési Bank, az Opten, az RSM Hungary és az MVM szakemberei arról beszéltek, hogy a klímakockázatok, a beruházási lemaradás és a finanszírozási forráshiány miért fonódik ma már egybe – és mit kellene tennie Magyarországnak, hogy a zöldátállásból versenyelőny, ne pedig újabb hátrány szülessen.
Az idei nyár – amely globálisan a valaha mért legmelegebbek egyike, Magyarországon pedig 1900 óta a második legmelegebb és egyben legszárazabb volt – végleg eloszlatta azt az illúziót, hogy a klímaváltozás távoli vagy elvont probléma. Ezzel a gondolattal nyitotta meg a szekciót Végh Richárd, a KAVOSZ Zrt. vezérigazgatója, az MKT Fenntarthatósági Szakosztályának elnöke. Mint emlékeztetett, a kánikula és az aszály nemcsak a mindennapokat nehezítette meg, hanem a paksi atomerőmű teljesítménycsökkentéséhez és önkéntes fogyasztáscsökkentési intézkedésekhez is vezetett – vagyis a klímakockázat immár nem egyszerű környezetvédelmi kérdés, hanem mezőgazdasági, inflációs, energiabiztonsági és végső soron versenyképességi kockázat is egyben.
Végh szerint a magyar KKV-szektor helyzete különösen sokat ront a helyzeten: a hazai kis- és középvállalkozások elsőszámú problémája a gyenge kereslet, emellett magas input-költségekkel és általános bizonytalansággal küzdenek, ami visszaveti a beruházási hajlandóságot. A hazai beruházási ráta a 2020-as évek óta folyamatosan csökken, és mára a régiós versenytársak mögé kerültünk – miközben a magyar gazdaság extenzív növekedési modellje (több munkaerő, több kapacitás) kifulladóban van, és helyette a termelékenységen, tudáson és innováción alapuló, intenzív növekedésre lenne szükség. Ebben a modellváltásban a fenntarthatóság – az energia- és erőforrás-hatékonyság, a kitettségek csökkentése – már nem különálló zöld cél, hanem a versenyképesség szerves része.
A fejlesztési bank új szerepe
A nyitó előadást Gerendás János, a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) elnök-vezérigazgatója tartotta, aki a bank megújulásáról és az Európai Uniós forrásokból fakadó lehetőségekről beszélt. Elmondása szerint az MFB elsődleges feladata, hogy a piaci hiányosságokat – azokat a kockázatokat, amelyeket a kereskedelmi bankok nem vállalnak fel – kereskedelmi bankokkal partnerségben finanszírozza, ne pedig közvetlen piaci szereplőként lépjen fel. A bank mérlegét az elmúlt években jelentősen bővítették a magántőke-befektetések, ami egyúttal nyitott kamatpozíciót és kockázati koncentrációt is okozott; ennek kezelése és a portfólió átvilágítása most kiemelt feladat.
Gerendás bejelentette, hogy a Magyarországnak visszaszerzett RRF-források közel egyharmada az MFB-hez kerül, három nagy program keretében. A kockázati és növekedési tőkeprogramra 81 milliárd forintot különítettek el, amit legalább duplájára – magántőke bevonásával – kívánnak megnövelni, elsősorban korai fázisú és startup-befektetések támogatására. A megfizethető bérlakás- és kollégiumfejlesztési program egyik legnagyobb kihívása, hogy Magyarországon jelenleg nincs egzakt módszertan sem a "megfizethető bérleti díj", sem a piaci bérleti díj meghatározására. A legnagyobb tétel, 245 milliárd forint az Európai Beruházási Bankkal (EIB) közös befektetésként valósul meg majd – ez a program nemcsak versenypiaci vállalatokat, hanem közületi (például vízközmű- vagy energetikai) beruházásokat is támogathat, és novemberig kell lezárni a végleges társfinanszírozási megállapodást.
Az MFB új működési elve a széles körű banki partnerség, a nemzetközi együttműködés (az EIB mellett az EBRD-vel és az EIF-fel is zajlanak tárgyalások), valamint az, hogy a hangsúly a vissza nem térítendő támogatásokról a hitelek és garanciák felé tolódik – mert ezek generálnak mérhető gazdasági multiplikátorhatást.
A kockázatalapú megközelítés visszatér
A panelbeszélgetést Végh Richárd moderálta, résztvevői Csorbai Hajnalka (Opten Informatikai Kft., a Joint Venture Szövetség elnöke), Szalay Rita (RSM Hungary, ESG-üzletágvezető), Gerendás János és Bozsik Balázs (MVM Zrt., ESG-teljesítmény koordinációjáért felelős területi vezető) voltak.
Bemelegítésként arra kérdezett rá a moderátor, mi volt az elmúlt egy év legmeghatározóbb fenntarthatósági élménye. Csorbai Hajnalka szerint a nyári események – a paksi leállás, az energetikai problémák, a vízhiány – végre kiléptették az ESG-témát a szűk szakmai körből a teljes társadalom figyelmébe, ami hosszú távon jót tesz a területnek. Szalay Rita hasonlóan a paksi leállást és az aszályos évet emelte ki, hozzátéve, hogy a probléma immár egészen az egyéni szintig, a saját kerthasználatig hatolt – ezzel együtt szomorúnak nevezte, hogy évekig halogatta mindenki a felkészülést, mert távolinak tűnt a veszély. Bozsik Balázs szerint az MVM-nél nagy meglepetés nem érte a céget, hiszen a paksi biztonsági szempontok miatt a kollégák eddig is folyamatosan foglalkoztak ezekkel a kockázatokkal, ráadásul a nyári hőhullámok mellett a téli hidegben is hasonló kihívásokkal kell szembenézni.
Szalay Rita az ESG fogalmának eredetét is felidézte: a keretrendszer a 2000-es évek elején, a nagy vállalatirányítási botrányok (mint az Enron-ügy) nyomán, befektetés-értékelési és kockázatelemzési célból alakult ki, és csak később, az utóbbi években csúszott át túlzottan bürokratikus, jelentés-központú megközelítésbe. Véleménye szerint a lényeg nem az adatgyűjtés maga, hanem az, hogy a vállalatok le tudják vonni a következtetéseket saját kitettségeikről.
Csorbai Hajnalka az Opten adatai alapján arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyilvános vállalati adatokból ma még nagyon nehéz érdemi következtetést levonni a környezeti kockázatokról – legfeljebb közvetett jelekre (elhelyezkedés, árvízveszély, vezetői összetétel) lehet támaszkodni. Szerinte a legnagyobb veszély az, hogy a társadalmi felismerés hulláma elenyészik, mielőtt valódi, célzott intézkedések születnének – éppen ezért nem tömeges adatgyűjtésre, hanem néhány valóban meghatározó indikátor összegyűjtésére volna szükség.
KKV-k: szabályozási paradoxon és technológiai szakadék
Szalay Rita kritikusan szólt arról, hogy az uniós szabályozás könnyítése – amely a kkv-kat teljesen kivonta az ESG-adatszolgáltatási kötelezettség alól – valójában versenyhátrányba hozza őket, mert miközben a nagyvállalatok törvényileg nem is kérhetnek tőlük adatot, a piac (beszállítói láncok, banki finanszírozás) egyre inkább pont ilyen adatokat vár el. Csorbai Hajnalka szerint ezt a helyzetet a gyakorlat is visszaigazolja: az Opten tapasztalata szerint a kis cégek maguk kérik, hogy önkéntesen közzétehessék adataikat, hogy bekerülhessenek a nagyvállalati beszállítói értékelésekbe.
Szalay Rita ugyanakkor arra is rámutatott, hogy a fenntartható megoldások köre már régóta túlmutat a napelemen és a hőszivattyún: a fejlett vállalatok (példaként a Boschot és a Siemenst említette) kifejezetten AI-vezérelt világítási és szellőzési rendszerekbe fektetnek be, és ezeket a jó gyakorlatokat sokkal inkább láthatóvá kellene tenni a hazai KKV-k előtt.
Beruházási bizalmatlanság és tőkepiaci lemaradás
A beszélgetés kitért arra is, miért maradt el a magyar beruházási ráta a régiós versenytársaktól – miközben a fenntarthatósági beruházásokra fordított árbevétel-arány tekintetében is az európai mezőny második felében állunk (a vállalatok mintegy 35 százaléka fordítja árbevétele legalább egy százalékát hatékonyságnövelésre). Csorbai Hajnalka szerint a beruházás alapvetően bizalmi kérdés, és miután évek maradtak ki, a felzárkózáshoz a beruházási hajlandóságnak radikálisan, akár 20-ról 70-80 százalékra kellene ugrania a feldolgozóiparban. Adatai szerint a magyar középvállalati szektor egy főre jutó árbevétele mindössze fele az uniós átlagnak – ez önmagában is jelzi a hatékonysági szakadékot.
Gerendás János szerint a támogatott hitelek – köztük a Széchenyi Kártyaprogram – nagy értéke, hogy valós képet adnak a vállalkozói tervekről, ugyanakkor problémásnak nevezte, hogy sokan forgóeszköz-finanszírozásra használták fel ezeket a forrásokat ahelyett, hogy valódi beruházásokat indítottak volna – ez hosszú távon nem fenntartható konstrukció, ezért az MFB már meg is emelte a forgóeszközhitelek kamatát, hogy célzottabbá tegye a programot. Csorbai Hajnalka hasonló jelenségre hívta fel a figyelmet: a magas infláció és az erős forint miatt több száz exportáló középvállalkozás létét fenyegeti az árfolyamkockázat, miközben a tőkebevonás előtt komoly kulturális gát is áll – a magyar tulajdonú cégek döntő többsége még első generációs tulajdonosi körben van, ahol rendkívül nehéz elfogadtatni akár egy kisebbségi társtulajdonos bevonását is.
Energia és mesterséges intelligencia: az új nagy kihívás
Bozsik Balázs az energiaipar és a mesterséges intelligencia kapcsolatát nevezte a következő időszak kulcskérdésének. Elmondása szerint az AI-adatközpontok energiaigénye 2030-ig minimum megduplázódhat, és bár az Európai Unió szabályozási kereteket dolgoz ki erre (egyelőre nyitott kérdés például, hogy szabad-e szénerőműből táplálni egy mesterséges intelligenciát), a technológiai megoldások – beleértve a nukleáris reneszánszot az Egyesült Államokban és a nagy techcégek geotermikus beruházásait – rendelkezésre állnak. Az MVM termelésének 96 százaléka karbonsemleges volt tavaly, elsősorban Paksnak köszönhetően, ugyanakkor a beépített napelemes kapacitás már meghaladja a nyári csúcsfogyasztást, ami egyre nagyobb energiatárolási kapacitást tesz szükségessé – ebben Magyarországon már mintegy ezer megawattnyi tárolókapacitás áll rendelkezésre.
Közönségkérdések: okosmérők és uniós felújítási kötelezettségek
A közönségből érkezett kérdés az okosmérők lassú hazai elterjedéséről szólt: a kérdező szerint a szolgáltatók korábban évekre elodázták az ígért fejlesztést. Bozsik Balázs válaszában közölte, hogy az RRF-forrásokból 230 759 okosmérő beépítése zajlik, miközben már mintegy 360 ezer háztartás rendelkezik ilyen eszközzel – a valódi kihívás inkább az adatokhoz való hozzáférés szabályozása, hogy ne csak az adott szolgáltató, hanem más piaci szereplők is hozzáférhessenek a fogyasztói adatokhoz kereskedelmi ajánlattétel céljából.
Egy másik kérdés a nemzeti épületfelújítási terv finanszírozási igényeire vonatkozott; Gerendás János megerősítette, hogy az energiahatékonyság kiemelt szabályozási és finanszírozási téma marad, és az MFB-nek is futnak erre célzott zöld hitelprogramjai.
Záró gondolatok: kinek kell felelősséget vállalnia?
A zárókörben a résztvevők arról beszéltek, mi kellene ahhoz, hogy a fenntarthatósági átállásból 2030-ra versenyelőny váljon. Gerendás János szerint alapvető feltétel egy valódi, verseny alapú gazdaság megteremtése, mert versenyelőnyről csak ott lehet beszélni, ahol egyáltalán van verseny. Szalay Rita a szemléletváltás fontosságát emelte ki: a felelősséget egyénileg és társadalmi szinten is át kell venni, ahelyett hogy az állam megoldására várnánk. Bozsik Balázs egy sportmetaforával élt: szerinte a sikeres gazdaságok titka egyszerűen a kemény munka és a tudatos, kitartó fejlesztés.
Csorbai Hajnalka két szálon bontotta ki a választ. Egyrészt bízik abban, hogy a vállalati generációváltás – amikor a fiatalabb, hosszú távra is tervező vezetők veszik át az irányítást – érdemi mozgatórugója lehet a szemléletváltásnak. Másrészt nemzetgazdasági szinten arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországnak nem a globális folyamatok befolyásolására, hanem az azokhoz való gyors alkalmazkodásra kell törekednie: nem feltétlenül úttörő, Nobel-díjas innovációkra van szükség, hanem arra, hogy a magyar vállalatok minél szélesebb köre másolja le a már bevált, hatékonyságnövelő megoldásokat. Szerinte az, hogy Magyarország jelenleg lemaradásban van a digitalizációban és a beruházásokban, akár előnnyé is válhat: aki még nem költött a digitalizációra, most egy lépésben, a legmodernebb technológiákkal indulhat el – míg azok, akik korábban már beruháztak, most nehezebben szánják rá magukat egy újabb nagy fejlesztésre.
Végh Richárd zárszavában összegezte a szekció üzenetét: a klíma és a fenntarthatóság többé nem elkülönült ügy, hanem a mindennapok és a versenyképesség szerves része – a valódi kérdés immár nem az, hogy foglalkozzunk-e vele, hanem hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy ne készüljünk fel rá.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
Éles vitát váltott ki a Közgazdász-vándorgyűlés fejlesztéspolitikai szekciójában az Európai Bizottság javaslata, amely a jelenlegi mintegy 400 operatív program helyett tagállamonként egyetlen nemzeti tervbe vonná össze az uniós fejlesztési forrásokat. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői – két volt EU-biztos és egy egykori magyar fejlesztéspolitikai államtitkár – szinte egyöntetűen kritikusak voltak az új konstrukcióval szemben, miközben a magyar intézményrendszer megújításának sürgősségére is felhívták a figyelmet.
A 2028–2034-es uniós többéves pénzügyi keretről (MFF) szóló tárgyalások már több mint egy éve zajlanak: a Bizottság tavaly nyáron tette le az asztalra fő javaslatát, azóta a Tanácsban és az Európai Parlamentben is formálódnak az álláspontok, az intézményközi egyeztetések pedig napjainkban kezdődnek. A tét azonban nem csupán a szokásos pénzügyi csatározás a nettó befizetők és a kohézió kedvezményezettjei között – ezúttal maga a fejlesztéspolitika jövőbeli működése forog kockán.
Két politika egy zsákban
Heil Péter szekcióelnök bevezetőjét követően Balázs Péter, Magyarország első uniós biztosa nyitotta a beszélgetést, aki a hétéves költségvetési tárgyalásokat visszatérő „drámaként" jellemezte, amelyben csak a szereplők cserélődnek, a konfliktus – ki viseli a terheket, ki élvezi az előnyöket – állandó. Balázs élesen bírálta a Bizottság elképzelését, amely a mezőgazdasági és a regionális politikát egyetlen nemzeti keretbe olvasztaná: szerinte ez két, alapvetően eltérő célrendszerű politika összemosása, amely egyúttal elszigetelné egymástól a tagállamokat, és aláásná a régiók közötti, határokon átnyúló együttműködést. Az egykori közlekedési koordinátor saját tapasztalatai alapján – az Északi-tenger–Földközi-tenger folyosó példáján – amellett érvelt, hogy éppen a tagállamok közös, több országot átfogó fejlesztései adják az integráció valódi értelmét, ezt pedig a nemzeti dobozokba zárt finanszírozás veszélyezteti.
A brüsszeli buborék nézőpontja
Andor László, az Európai Szocialisták alapítványának főtitkára a mennyiségi és minőségi szempontokat egyaránt górcső alá vette. Mint mondta, a Bizottság tudatosan időzítette nyár közepére a vitaindítót, számítva a heves reakciókra. Álláspontja szerint a bejelentett összeg a koronavírus-válság utáni, kibővült fiskális ambíciókhoz képest inkább visszalépés, miközben az uniós polgárok egyre többet várnának el a közösségtől – legyen szó megélhetési válságról vagy lakhatási problémákról. A legnagyobb újításnak az új versenyképességi alapot nevezte, amelynek tartalmát szerinte egyelőre mindenki a saját szája íze szerint értelmezi. Ennek azonban ára van: a versenyképességi alap létrehozásához „helyet kellett csinálni", ami a kohéziós és szociális alapok zsugorodásához vezet. Andor szerint ez a folyamat drámai üzenetet hordoz: a régiós ügyekért felelős brüsszeli főigazgatóság megszűnésének híre is ebbe az irányba mutat, miközben – mint emlékeztetett – már Jacques Delors idején is alapelv volt, hogy az egységes piac velejárója a kohézió, hiszen a piac szükségképpen polarizál.
Magyar régiók: elszalasztott és visszaszerezhető esélyek
Szaló Péter, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség egykori elnöke történeti perspektívából közelített a kérdéshez. Emlékeztetett: a rendszerváltás után Magyarországon is létrejöttek a regionális fejlesztési tanácsok és ügynökségek, ám a kormányzatok – nem az uniós nyomásra, hanem saját döntésük alapján – fokozatosan központosították a fejlesztéspolitikai lebonyolítást, majd a megyékre telepítették azt, valódi intézményi háttér nélkül. Szaló szerint a most készülő Nemzeti Regionális és Partnerségi Terv (NRPP) jelentős területi dimenziót hordoz, ez pedig figyelmeztető jel Magyarország számára: sürgősen újra kell indítani a területi tervezést, be kell vonni a megyékben „kiégett" szakembergárdát, és az uniós elvárásoknak megfelelően valódi, alulról építkező partnerségi egyeztetést kell folytatni a helyi szereplőkkel. Mint fogalmazott, ehhez mindenekelőtt egy világos „startpisztolyra" – vagyis kormányzati felhatalmazásra és határidőre – volna szükség, amely eddig hiányzott.
Indikátorok, direkt finanszírozás, hosszú távú tervezés
A közönségből érkező kérdésekre válaszolva a résztvevők kitértek a teljesítménymérés problémáira is. Andor László szerint az uniós konvergencia mérése régóta megoldatlan kérdés, és a szociális célú források – például a kibocsátáskereskedelemből származó bevételek egy részének „igazságos átmenetre" fordítása – önmagában helyénvaló, de nem pótolja egy átfogó szociálpolitikai eszközrendszer hiányát. Balázs Péter arra hívta fel a figyelmet, hogy az uniós strukturális alapok kritikus pontja mindig az elosztási és elszámoltathatósági kritériumok gyengesége volt – a magyar korrupciós esetek is ebből fakadtak –, miközben Magyarországnak máig nincs kialakult hosszú távú fejlesztési stratégiája, szemben például a finn gyakorlattal. Szaló Péter és Andor László egyaránt megerősítette, hogy a közvetlenül Brüsszelből kezelt (nem megosztott irányítású) programok aránya valószínűleg tovább nő az új keretben, ami újabb kihívás elé állítja a magyar intézményrendszert, amely eddig nem épített ki erős kapacitást ezen források lehívására.
„Az első felvonás első jelenete"
Zárszavában Balázs Péter emlékeztetett: a tárgyalások még csak a kezdeti szakaszban járnak, és a végkimenetelt jelentősen befolyásolhatja a jövő évi lengyel és francia választás is. Három prioritást emelt ki a jövőre nézve: a védelmi képességek fejlesztését, a természeti katasztrófák elleni védekezést és az európai versenyképesség integrált, összeurópai megoldásokkal történő erősítését. Andor László szerint a keleti tagállamok felzárkózása mögött nem szabad alábecsülni a kohéziós politika szerepét, és figyelmeztetett: a fiatal, képzett munkaerő elvándorlása és az öregedő társadalmak elégedetlensége táptalajt ad a nacionalista pártoknak – ezért felelőtlenség lenne az Uniót kivonni a területi egyenlőtlenségek kezeléséből. Szaló Péter zárásként Barta Etele nemrég publikált területfejlesztési koncepciójának megismerését ajánlotta a szakma figyelmébe, Heil Péter szekcióelnök pedig azzal zárta a beszélgetést, hogy bár nem ért egyet a Bizottság javaslatával, meggyőződése: ha akarja, Magyarország jól tudja csinálni a fejlesztéspolitikát – a kérdés az, hogy a következő hónapokban erre valóban sor kerül-e.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
A 64. Közgazdász-vándorgyűlés ipari-vállalkozási és informatikai szekciójának közös rendezvényén szakértők, cégvezetők és kutatók vitatták meg, mit jelent a mesterséges intelligencia a magyar gazdaság és a hazai kis- és középvállalkozások számára. A kép ellentmondásos: miközben egy magyar fejlesztésű, "szuverén" AI-rendszer élő bemutatóval bizonyította, hogy világszínvonalú megoldás születhet Magyarországról, a résztvevők a bizalmi válságtól a beruházási kedv hiányán át az uniós bürokrácia béklyóiig sorolták a versenyképesség gátjait.
A rendezvényt Babarczy Balázs (MKT Ipari és Vállalkozási Szakosztály) és Pongrácz Ferenc (MKT Informatikai Szakosztály) vezette. A bevezető előadást Csath Magdolna egyetemi tanár tartotta, aki – saját szavaival "cinikus közgazdászként" – a megtérülés kérdését állította a középpontba. Elmondása szerint a vállalatok háromféle szinten alkalmazhatják az AI-t: egyéni (levélfordítás, összefoglalás), szervezeti (folyamatokba épített automatizálás) és a valódi versenyelőnyt hozó, teljes üzleti modellt átalakító szint.
Egy friss amerikai felmérés szerint a cégek 70 százaléka már az egyéni szinten jól használja a technológiát, de mindössze 27 százalék jutott el a szervezeti szintig – és Magyarország sem áll ettől távol. Az IMD versenyképességi felmérésében hazánk az "iSkills" kategóriában a 70 vizsgált ország közül az 57., digitális versenyképességben pedig a 25–26. helyen szerepel, ám a többi V4-ország sem áll sokkal jobban. Csath Magdolna óvott attól, hogy a technológiát elhamarkodottan, "mert mindenki ezt csinálja" vezessék be, és hangsúlyozta: az AI nem az emberek leváltására, hanem új megoldások keresésére és a munkaerő továbbképzésére való.
Lits Benedek, a Budapesti Corvinus Egyetem és az Eurochambers szakértője egy hamarosan megjelenő tanulmány (Working Paper) eredményeit ismertette. Kutatásuk szerint a kis- és középvállalkozások méretaránya önmagában nem magyarázza az uniós lemaradást – egyszerűen maguk a KKV-k maradnak le a technológia alkalmazásában, függetlenül attól, hogy egy adott országban milyen arányban vannak jelen. Az adatok szerint minden AI-alkalmazás pozitív hatással van a termelékenységre, különösen a képfelismerés és a folyamatautomatizálás. Az előadás egyik legfigyelemreméltóbb – még publikálás előtt álló – állítása, hogy a generatív AI (a ChatGPT és hasonló modellek) megjelenése óta kimutatható visszaesés tapasztalható a 25 év alatti munkavállalók foglalkoztatásában azokban a szektorokban, amelyek ezeket a technológiákat alkalmazzák – vagyis a féltett fiatal, pályakezdő munkaerőt már most kiváltják a modellek. Lits egyben olyan uniós jó gyakorlatokat is bemutatott, mint a németországi, 1250 órás akkreditált AI-szakképzés, amelynek végzősei kis- és középvállalkozásoknál vezetik be a technológiát.
A legnagyobb vitát Kuthy Antal, az E-Group ICT Software Zrt. társalapító-vezérigazgatójának előadása és élő bemutatója váltotta ki. Kuthy - aki tagja az Európai Bizottság AI-t fejlesztő ipari irányító testületének - úgy látja: Európa legnagyobb baja, hogy szuperhatalomként kellene viselkednie, miközben középhatalomként gondolkodik. A kontinens adatközpontjainak 85 százaléka amerikai kézben van, és a teljes AI-technológiai láncban – modellektől a chipekig – Európa gyakorlatilag csak felhasználóként van jelen. Ennek ellensúlyozására mutatta be cége "szuverén AI" rendszerét: egy élő demonstráción keresztül megmutatta, hogyan generál a rendszer – kizárólag magyarországi adatközpontban futtatva, amerikai felhő nélkül – sajtófigyelést, kockázati riasztást (például az olajár emelkedésére), költségvetési hatásvizsgálatot és kész kormány-előterjesztést egy fiktív pénzügyminiszteri forgatókönyvben. Kuthy szerint a jövő az, ha ilyen, adatszuverenitást biztosító rendszerekből ezrek, tízezrek jönnek létre Európában – ellenkező esetben a kontinens a nagy technológiai platformoktól való függőség, az általa "addiction infrastructure"-nek nevezett jelenség csapdájába kerül.
A kerekasztal-beszélgetésen Kovács Vilmos Levente (Simplexion) és Veszprémi Balázs (Artemis Technologies) kisvállalkozói, illetve nagyvállalati (Mol-csoport) nézőpontból erősítették meg: a szakmai, doménspecifikus tudás értéke nőtt meg leginkább az AI korában, miközben a technológia önmagában – jó esetben – nem igényel komoly beruházást. Kovács szerint a fejlesztés akár edge computing megoldásokkal, adatvédelmi kockázat nélkül is megoldható, és olcsóbban is végigvihető, mint azt az amerikai nagyvállalatok díjszabása sugallja. Csath Magdolna ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar KKV-szektorban jelenleg komoly bizalmi válság uralkodik: a vállalkozók a hatósági ellenőrzésektől és a feljelentésektől tartva halogatják a beruházásokat, miközben a beruházási statisztikák történelmi mélyponton állnak.
Az uniós szerepvállalásról élénk vita bontakozott ki: Csath Magdolna szkeptikusan fogadta az uniós programok hatékonyságát – szerinte az EU eddigi versenyképesség-fejlesztési kísérletei rendre kudarcot vallottak –, míg Kuthy Antal az IPCEI (Important Project of Common European Interest) programot mint kifejezetten iparvezérelt, a bürokráciától független kezdeményezést mutatta be. A közönségből érkező kérdésre válaszolva Kuthy azt is elmondta: Európában évente mintegy 450 milliárd euró áramlik ki felhő- és AI-licenszekre az Egyesült Államokba, miközben a kontinensnek megvan a bevételi bázisa saját technológiai iparának felépítéséhez – csak a meglévő szabályozást nem érvényesíti következetesen a kereskedelmi tárgyalásokon.
A beszélgetést záró kérdésre, hogy nem késtünk-e le végleg az AI-versenyről, Kuthy Antal úgy fogalmazott: a mesterséges intelligencia fejlődése "még csak az első tizedmilliméterénél" tart, és – Yuval Noah Harari és Geoffrey Hinton társaságában részt vevő tanácsadó testület tagjaként – szerinte a szuperintelligencia korszaka felé haladva ma még nem lehet pontosan tudni, merre vezeti az emberiséget a technológia, csak azt, hogy mely kockázati területeken kell különösen óvatosnak lenni.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
Az Eurostat előrejelzése szerint, ha csak a természetes népesedési folyamatokat nézzük, Magyarország lakossága 2100-ra 5,5 millió fő lehet. A 64. Közgazdász-vándorgyűlés demográfiai szekcióján a szakemberek abban egyetértettek, hogy a válság tudatos stratégia nélkül nem kezelhető. Abban már nem, hogy mi álljon ebben a stratégiában.
A szekció moderátora, Asztalos Péter Hugó, az MNB elemzője emlékeztetett: bár a családpolitika 16 éven át a kormányzat zászlóshajója volt, Magyarországnak nem volt írásba foglalt, számszerűsített népesedési stratégiája.
„Adtak pénzt a családoknak, nem lett gyerek”
Tóth Pál Péter demográfus szerint a fogyás 1980 óta tart, és nincs reális esély a megfordítására. Saját számítása 5,2 millió körüli lakosságot ad 2100-ra, de hangsúlyozta, hogy a puszta létszámnál fontosabb a korösszetétel és a népesség etnikai szerkezete. Úgy látja, a 2100-as magyarság idős lesz, ezért kevéssé aktív. Szerinte a családtámogatások a jobb módú rétegeknek autót és lakást hoztak, gyereket nem. Hozzátette, hogy a roma népesség aránya nőni fog, ezért az iskolázottság javítása kulcskérdés. Az új kormány tervét, hogy hazahozza a külföldön dolgozó mintegy 200 ezer magyart, naivnak tartja. Szerinte a Nyugaton élők közül alig akar valaki visszatérni.
Benda József szocializációkutató, a szakosztály elnöke a szerkezeti okokat kereste. Az általa „demográfiai paradoxonnak” nevezett jelenség lényege, hogy a család és a gazdaság ugyanazért az emberi erőforrásért versenyzik. Az OECD-országokban a nők foglalkoztatásának emelkedésével párhuzamosan zuhant a termékenység, a skandináv modell pedig csak átmenetileg hozott javulást. Az Orbán-kormányok családtámogatásának jelentős része szerinte valójában munkaerőpiaci vagy jóléti, választási célú intézkedés volt, a kifejezetten gyermekvállalást ösztönzők csak kisebb részt tettek ki. Megoldásként az egyensúly helyreállítását javasolta. Szerinte az otthon maradni vágyók számára is méltó életet kell biztosítani: a saját felmérésük szerint a fiatalok mintegy negyede nyitott erre.
Ami történt, és ami nem
Élő Anita, a Válasz Online újságírója az új kormány első száz napját értékelte. Az Orbán-kormányok szerinte kettősséggel jellemezhetők. A szegényeknek járó alanyi ellátásokat inflálták, a bőkezű támogatásokat viszont munkavállalóknak, gyermeket vállalóknak és otthonteremtőknek nyújtották. Az új kormány ígéretei között kevés a konkrét termékenységnövelő lépés, a 10 milliós Magyarország ígérete pedig illúzió. A népességfogyást 2035-ig szerinte csak erős bevándorlás állíthatná meg.
Az első száz nap fordulata a szegénység elleni fellépés, például az 50 ezer forintos iskolakezdési támogatás. A kormány nyitott a női érdekvédelmi szervezetek felé, és az egészségügyi adatok nyilvánosságát is ígéri. Aggasztó viszont a kétszintű szülészet kialakulása, az abortuszszám növekedése és a 25 év alattiak adómentessége is, mert az épp a családalapítás előtt szűnik meg. Pozitívum, hogy egyelőre nem vettek vissza korábbi támogatást.
László Tamás építész a szakosztály Kitörési pontok című kötetét mutatta be, amely 50 szerző 100 írására és 458 javaslatra épül. Ezek közül 142 a szemléletformálásról szól. Öt vakfoltot azonosítottak a korábbi politikában: a túlzott anyagi ösztönzést, a tudatos gyermektelenség kezelésének hiányát, a nagycsaládok alultámogatottságát, a munkaerőpiaci nyomást és a modernizáció népesedésellenes trendjét. Hozzátette, hogy a lakásépítés profitorientált, ezért a fiatalok számára szinte elérhetetlen az első otthon.
Ki üljön az asztalhoz?
A vitában Benda József egy, a családügyi minisztérium fölé rendelt koordináló testület létrehozását sürgette, valamint az önkormányzatok bevonását. Példaként egy japán várost hozott, amely helyi összefogással megduplázta a termékenységét. László Tamás új társadalmi szerződést és a mentális tényezők előtérbe állítását szorgalmazta. Élő Anita szerint viszont a tudatos gyermektelenséggel szemben a kormányok tehetetlenek, ezért erről leginkább a fiatalokat kellene megkérdezni.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
A 64. Közgazdász-vándorgyűlés innovációs szekciójában a magyar gazdaság innovációs lemaradásának okairól, egy hazai családi vállalkozás sikertörténetéről, a zöldgazdaság kiaknázatlan lehetőségeiről és a mesterséges intelligencia versenyképességi hatásairól esett szó. A kerekasztal-beszélgetés végkövetkeztetése kevéssé volt optimista: az előadók szerint a bizalomhiány és a felülről vezérelt, gyakran öncélú állami programok ma inkább fékezik, mint segítik a hazai innovációt.
A szekciót Csath Magdolna egyetemi tanár, az MKT Innovációs Szakosztályának elnöke vezette, aki elsőként az Európai Unió idei Innovation Scoreboard-jelentésének magyar vonatkozásait mutatta be. Mint elmondta, Magyarország a 27 uniós tagállam között a 21. helyen áll, az uniós átlaghoz (100) képest 72,1 pontos innovációs indexszel – ez valamivel gyengébb, mint egy évvel korábban. A legnagyobb gondot a humánerőforrás (25. hely) és az intellektuális vagyon, azaz a szabadalmak, védjegyek terén mért teljesítmény (23. hely) jelenti, miközben a nagysebességű internet-lefedettségben és a külföldi doktoranduszok számában az ország kifejezetten jól szerepel.
Csath Magdolna szerint a valódi probléma az, hogy a magyar gazdaságból hiányzik a teljes értéklánc: a termelés dominál, miközben a nagy hozzáadott értéket adó kutatás-fejlesztés és a marketing-értékesítés végei alulreprezentáltak, a külföldi tulajdonú, jellemzően összeszerelő üzemek aránya pedig az uniós átlagnál jóval magasabb. Az előadó bírálta azt is, hogy az egymást váltó kormányzati innovációs stratégiák szép szavak szintjén maradnak: egy, a szakminisztériumnak küldött meghívó levelére – mondta – lényegében semmitmondó választ kapott.
Egy családi vállalkozás, amely legyőzte a multikat
Gódi Attila, a Terrán Kft. ügyvezető igazgatója azt a kérdést járta körül, hogyan versenyezhet egy magyar családi tetőcserépgyártó négy multinacionális céggel – köztük két globális piacvezetővel – úgy, hogy tőkeerőben, gyártókapacitásban esélye sincs felvenni velük a versenyt. Válasza szerint nem a kutatás-fejlesztési ráfordítás nagysága számít, hanem az, ki ismeri fel elsőként a piaci igényt, és ki tudja azt gyorsan termékké és stabil, nagy volumenű gyártássá alakítani. Példaként hozta fel az egyenes vágású tetőcserép 2004-es piaci bevezetését, amelyet a versenytársak csak egy évvel később másoltak le, valamint a 2008-as válság után kifejlesztett könnyű betontermékeket, amelyekkel a cég a felújítási piacon szerzett vezető pozíciót. A legnagyobb ugrást a napelemes tetőcserép, a Generon jelentette, amely az építőipart a decentralizált energiatermeléssel és a félvezetőgyártással ötvözte, s amelyhez a Terrán 2021-ben saját üzemet is épített. Az energiaválságra a cég elektrifikációval, napelemes rendszerekkel és nagy kapacitású akkumulátoros tárolókkal reagált: az önfogyasztás aránya ma 60 százalék, a cél pedig 2030-ra a 100 százalékos, karbonsemleges működés – anélkül, hogy a beruházások megtérülését szigorúan számolgatnák. Gódi Attila zárszava szerint a versenyképesség nem statikus állapot, hanem folyamatosan megújítandó képesség: azok a vállalatok maradnak talpon, amelyek nem a tegnapi, hanem a holnapi versenyelőnyt építik.
A zöldgazdaság: kiaknázatlan potenciál
Hankó Gergely, a Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetségének ügyvezetője – amely csaknem 300 hazai környezetipari kis- és középvállalkozást tömörít – arról beszélt, hogy a zöldgazdaság minden objektív mutató szerint óriási innovációs tartalékokkal rendelkezik, amelyeket Magyarország alig aknáz ki. Az ökoinnovációs rangsorban az ország egyedül Bulgáriát előzi meg az EU-ban, a körforgásos anyaghasználat aránya (7,3 százalék) pedig gyakorlatilag két évtizede stagnál. Hankó szerint a hazai vállalatok közötti bizalmatlanság és adatmegosztási vonakodás komoly akadálya az együttműködésen alapuló innovációnak, miközben nemzetközi példák – mint a magyar fejlesztésű, de jórészt külföldön, Japánban és Dániában hasznosuló CCUS-technológia – azt mutatják, hogy a hazai tudás versenyképes, csak épp más országokban termel hasznot. Kritikaként fogalmazta meg azt is, hogy a rezsicsökkentés miatt a lakosság 2013 óta nem fizeti meg a természeti erőforrások valódi költségét, ami hosszú távon rontja a közműhálózatok állapotát és élezi a vízkrízist.
A mesterséges intelligencia: 15 milliárd eurós lehetőség
Jánoskuti Levente, a McKinsey budapesti irodájának vezetője a mesterséges intelligencia magyar versenyképességre gyakorolt hatásáról beszélt. Számításaik szerint az MI 2030-ig mintegy 15 milliárd eurós GDP-hatékonysági nyereséget hozhat a magyar gazdaságnak – ez azonban csak a technológia „hatékonysági motorját” méri, az új termékeket és üzleti modelleket teremtő „innovációs motor” hatása ennél is nagyobb lehet, bár nehezebben számszerűsíthető. Hangsúlyozta: a hatékonyságnövelés önmagában nem realizálódik automatikusan, csak akkor, ha a felszabaduló erőforrásokat új értékteremtésbe fektetik. Az informatikai szektorban már látható a fejlődési ív: a néhány évvel ezelőtti, embert segítő „copilot” megoldásokat (20–30 százalékos hatékonyságnövekedés) mára ügynökalapú (agentic) AI-folyamatok váltják fel, amelyek egy-egy teljes munkafolyamatot automatizálnak, két-két és félszeres hatékonyságnövekedést eredményezve – van olyan nemzetközi bank, ahol az IT-létszám a harmadára-ötödére csökkent. Jánoskuti öt kiemelt hazai fókuszterületet nevezett meg: a KKV-szektor MI-alapú felzárkóztatását, a széles körű MI-kompetenciák fejlesztését, ágazati „MI-bajnokok” kijelölését, az integrált, jól vezérelt államigazgatást, valamint a megelőzésre épülő egészségügyet. Mint fogalmazott, a kérdés ma már nem az, hogy használjuk-e a mesterséges intelligenciát, hanem az, ki tudja ezt gyorsabban és hatékonyabban üzleti értékké fordítani.
A vita: bajnokválasztás vagy alulról jövő kezdeményezés?
A Horváth Klaudia által vezetett vitában Csath Magdolna provokatív kérdést tett fel: helyes-e, ha az állam „bajnokokat” választ ki és azokat pályázatokkal, kedvezményekkel próbálja felgyorsítani, vagy inkább az általános, kiegyensúlyozott innovációs színvonal emelésére kellene törekedni? Jánoskuti Levente szerint a fókuszterületek kijelölése önmagában nem baj – a hiba ott van, ha a kiválasztás nem verseny alapú és nem transzparens. Példaként Szingapúrt hozta fel, ahol az állam célzottan, kipróbálási időszakkal és utólagos, saját forrásból történő fenntartással támogatja a KKV-k MI-eszközhasználatát. Gódi Attila ezzel szemben kevés bizalmat mutatott az állami szerepvállalás iránt: mint mondta, „húsz éve hallott toposzokat” hallott ismét, és nincsenek pozitív tapasztalatai a hazai állami innovációs programokról, bár elismerte, hogy például a dél-koreai inkubációs modell nemzetközi példaként működőképes lehetne.
A hallgatóságból érkező hozzászólások élesen bírálták a felülről szervezett KKV-programokat: egy felszólaló szerint az állami mentorprogramok és pályázatok „halott pénznek” bizonyulnak, mert a vállalkozók ösztönösen elutasítják a felülről jövő okítást, s inkább a valós üzleti problémákra kellene megoldást kínálni, nem elméleti tudást. Csath Magdolna ezzel egyetértve hangsúlyozta: amíg a magyar gazdasági környezet nem a teljesítményt és a sikert jutalmazza, addig az innovációnak sem lesz „becsülete”. Hankó Gergely felidézte, hogy szövetsége tudatosan nem maga tart képzést a tagoknak, hanem a legjobb külső partnerekhez irányítja őket, és a valódi hozzáadott érték az általuk létrehozott bizalmi, motiváló szakmai közösségekben rejlik.
A beszélgetés zárásaként Horváth Klaudia a bizalom kérdését feszegette: a hazai klaszterkezdeményezések tapasztalata szerint gyakran előfordul, hogy egy klaszterbe bekerülő nagyvállalat egyszerűen átveszi egy kisvállalkozás ötletét, ahelyett hogy együttműködne vele. Hankó Gergely egy régi Tárki-kutatásra hivatkozva jegyezte meg: a felmérésben a válaszadók jobban megbíztak egy kitalált, fiktív bankban, mint a magyar államigazgatás valós szereplőiben – jelezve, milyen mélyen és tartósan alacsony a hazai intézményi bizalmi szint, amely az innováció egyik alapfeltétele lenne.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.
Egerben, a 64. Közgazdász-vándorgyűlés monetáris politikai szekciójában arról vitatkoztak a szakértől, hogy az eurócsatlakozás valóban felgyorsítja-e a magyar gazdaság felzárkózását. A válasz: igen, de csak akkor, ha a hazai erőforrás-allokáció problémáit előbb – vagy legalábbis vele párhuzamosan – orvosoljuk.
„Külső horgony, belső reform: mikor segíti az euró a felzárkózást?" – ezzel a címmel rendezte meg kerekasztal-beszélgetését a Magyar Közgazdasági Társaság monetáris politikai szakosztálya az egri vándorgyűlésen. A szekciót Takáts Előd, a Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) főtitkára, a BCE és az LSE egyetemi tanára vezette, a panelben Banai Ádám, a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója és Samu János, a Concorde Értékpapír Zrt. befektetési igazgatója foglalt helyet, a bevezető előadást pedig Koren Miklós, a CEU professzora tartotta.
A modell: nem az árfolyam, hanem az allokáció számít
Koren Miklós abból indult ki, hogy hosszú távon a gazdasági növekedést a kínálati oldal – a termelékenység, a tőke és a munkaerő – határozza meg, az euró árfolyama önmagában sehol nem jelenik meg ebben a képletben. Az euró hatása áttételes: a csökkenő tőkeköltségen és a nagyobb hitelességen keresztül ösztönözheti a beruházásokat és az innovációt.
A valódi kérdés szerinte az, hogy a felszabaduló erőforrások – tőke és munkaerő – a termelékenyebb vállalatok és szektorok felé áramlanak-e. Egy „lángossütős" példával szemléltette, mi történik egy külső keresleti sokk – mondjuk egy németországi autópiaci visszaesés – esetén: ideális esetben a munkaerő és a tőke egyszerűen átvándorol a kevésbé érintett szektorokba, lebegő árfolyam mellett pedig a leértékelődés végzi el ugyanezt a munkát. Az eurózóna tagjaként azonban sem a bérek, sem az árfolyam nem mozdul, így a sokk egy része recesszióba fordulhat – hacsak a reálgazdasági alkalmazkodási csatornák (munkaerő-mobilitás, tőkeallokáció) nem elég rugalmasak.
Koren a spanyol példát hozta figyelmeztetésül: az eurócsatlakozás utáni olcsó hitel Spanyolországban nem a leghatékonyabb szektorokba, hanem elsősorban az ingatlanpiacba áramlott – ez a lecke szerinte Magyarország számára is releváns, ahol a banki finanszírozás gyakran nem a termelékenységet, hanem a fedezettséget honorálja.
Nincs ingyen ebéd
Banai Ádám a legfontosabb üzenetének azt nevezte, hogy egyetlen alkalmazkodási csatorna sem „ingyenes" – az árfolyam-leértékelés éppúgy társadalmi költséggel jár, mint a munkaerőpiaci vagy béralkalmazkodás, csak kevésbé látványosan. Emlékeztetett: a magyar gazdaság az optimális valutaövezeti kritériumok (ciklus-szinkronizáció, kereskedelmi integráció) tekintetében kifejezetten jól áll, az eurózóna intézményrendszere pedig a 2008-as válság óta sokat fejlődött – bankunió, közös szanálási politika, induló tőkepiaci unió. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a magyar gazdaság strukturális kihívásai – így a forráselosztás problémái – az eurócsatlakozástól függetlenül is megoldásra várnak: a növekedés stagnálása szerinte nem az eurózóna hiányának, hanem ennek a meg nem oldott problémának a következménye.
Samu János élesebb hangot ütött meg: szerinte a hazai tőkeallokáció egyik legnagyobb vesztesége a magánnyugdíjpénztári rendszer 2010-es felszámolása volt, amely kiiktatta a hosszú távú hazai intézményi befektetőket a piacról – ez az egyik oka annak, hogy ma is nehéz egy kis- vagy középvállalatot a tőzsdére vinni. Felvetette a Schumpeteri „kreatív rombolás" kérdését is: ha az euró csökkenti a tőkeköltséget és erősíti a versenyt, mi lesz a korábban versenytorzító előnyöket élvező, de nem hatékony cégekkel – nem válnak-e „zombivállalatokká", amelyek tőkét kötnek le anélkül, hogy növekednének?
Kié lesz a magyar gazdaság?
A közönségből érkező kérdések – köztük a BlackRock és az MNB szakértőitől – tovább élezték a vitát: van-e egyáltalán értelme optimális valutaövezetről beszélni politikai unió nélkül, és ha nincs, milyen áron éri meg mégis csatlakozni? Elhangzott az is, hogy a csatlakozási árfolyam szintje korántsem mellékes kérdés – Koren szerint egy gyengébb belépési árfolyam kevesebb kockázattal jár, mint egy túl erős.
Takáts Előd zárszavában arra a kérdésre is választ keresett: kié lesz a magyar gazdaság jövőbeli növekedése? Emlékeztetett, hogy a rendszerváltás után a „piac" nem magyar, hanem jellemzően külföldi nagyvállalatokat emelt a csúcsra – a bankrendszer is túlnyomórészt külföldi tulajdonban van –, és ez hosszú távon népszerűtlenné, populista támadásoknak kitetté teheti a növekedést, ha a hazai középosztály nem érzi sajátjának a gazdaság sikereit.
A szekcióelnök összegzésül mégis optimista üzenettel zárta a beszélgetést: az euró hasznos eszköz lehet a felzárkózáshoz, de önmagában nem old meg semmit. „Nincsenek csodaeszközök, az euró sem egy csodaeszköz" – fogalmazott Takáts Előd –, a saját házunk táját, vagyis a hazai strukturális reformokat és az erőforrás-allokáció hatékonyságát nekünk magunknak kell rendbe tennünk, méghozzá lehetőleg még a csatlakozás előtt.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
A 64. Közgazdász-vándorgyűlés sportgazdasági szekciójának kerekasztal-beszélgetésén két közgazdász olimpiai bajnok, Kovács Antal dzsúdózó és Berki Krisztián tornász vitatta meg Borbély Attila szekcióelnökkel, hogy milyen irányba mozduljon el a magyar sportfinanszírozás az elmúlt tizenhat év infrastruktúra-fejlesztési hulláma után. A résztvevők egyetértettek abban: nem a rendszer lebontására, hanem finomhangolására van szükség.
A beszélgetés apropóját egy, a Magyar Közgazdasági Társaság Sportgazdasági Szakosztálya által összeállított javaslatanyag adta, amelyet Terták Elemér és Becsky András állított össze, és amelyet a szakosztály a kormányzat sportért illetékes vezetőinek is eljuttatna. Kovács Antal, a Paksi Atomerőmű SE elnöke és Berki Krisztián, a Magyar Torna Szövetség alelnöke egyaránt hangsúlyozta: a 2008-as évek forráshiányos időszakához képest ma sokkal stabilabb helyzetben van a magyar sport, ám belátható, hogy a korábbi léptékű állami támogatás a jövőben nem lesz fenntartható. Kovács szerint a feladat nem a meglévő eredmények eldobása, hanem egy új egyensúlyi állapot megteremtése – lehetőleg úgy, hogy a rendszerből ne "húzzuk ki hirtelen a dugót".
A vita egyik központi témája a társasági adóból (TAO) származó sporttámogatás rendszere volt. Egy hozzászóló, Beke-Martos Gábor szerint a TAO jelenlegi, decentralizált formája hatékonytalan, és a versenyszférából érkező szponzori forrásokat is kiszorítja. Terták Elemér ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a rendszer teljes központosítása – vagyis állami adóvá alakítása – nem oldaná meg automatikusan a problémát, hiszen a vállalatok érdekeltsége éppen a TAO kettős haszna miatt áll fenn. Borbély Attila szerint a TAO-t nem kidobni, hanem a létrehozásának eredeti céljához, az utánpótlás-neveléshez visszaterelni kellene, és jobban szabályozni, mire fordítható.
A résztvevők kitértek az élsport és a szabadidősport, illetve az iskolai testnevelés viszonyára is. Kovács Antal amellett érvelt, hogy a mozgás egészséggazdasági haszna – a kiesett munkanapok, táppénzkifizetések csökkenése – közgazdaságilag is jól alátámasztható, ahogy azt a Paksi Atomerőmű saját egészségügyi programjai is mutatják. Berki Krisztián ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a tornához hasonló, korán kezdődő sportágakban a szabadidős és az élsport-ág nehezen kapcsolható össze, miközben a digitális szórakozás korában egyre nehezebb gyerekeket és szülőket megnyerni a rendszeres testmozgásnak. Elhangzott az is, hogy a sportra fordított GDP-hányad Magyarországon nagyjából 2 százalék körül alakul, szemben a nyugat-európai, akár duplaannyi aránnyal – ehhez kapcsolódóan Terták Elemér a sport turisztikai szerepét is kiemelte, rámutatva, hogy a turizmus a magyar GDP mintegy 13 százalékát adja, amiből a sportrendezvények is jelentősen részesednek.
A beszélgetés zárásaként mindhárom felszólaló egyértelműen amellett foglalt állást, hogy Magyarországnak érdemes lenne ismét olimpiai rendezésre pályáznia. Berki Krisztián saját élményein – a londoni olimpia utáni társadalmi ünneplésen – keresztül mutatta be a sportesemények emocionális, pénzben nem mérhető hozamát, míg Borbély Attila azzal érvelt, hogy az olimpiai infrastruktúra – olimpiai falu, közúthálózat, repülőtér – amúgy is szükséges fejlesztés lenne. Berki egy gazdaságos, az Agenda 2020 szellemiségét követő olimpiai modellben látja Magyarország esélyét arra, hogy úttörő szerepet vállaljon a költséghatékony játékok terén.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
Néhány éve még arról beszélgettek a szakértők, hogy a mesterséges intelligencia (MI) vajon beépül-e majd az életünkbe. Ma már nincs mit vitatni ezen: az MI ott van a munkahelyeken, az otthonokban, sőt a döntéshozatal mögött is – állapította meg Zsakó Enikő, az OTP Bank ügyvezetőigazgató-helyettese, az MKT Ellenőrzési Szakosztályának elnöke, a szekció moderátora. Szerinte a valódi kérdés már nem az, hogy használjuk-e a technológiát, hanem hogy ki irányítja kit.
Ambiciózus célok, szerény valóság
Fehér Péter, a Tudományos és Technológiai Minisztérium mesterséges intelligenciáért felelős helyettes államtitkára ismertette Magyarország 2020-ban elfogadott, majd a generatív MI berobbanása után 2025–2030-ra frissített nemzeti stratégiáját. A dokumentum nemzetközi benchmarkokra épülő, ambiciózus célszámokat tartalmaz: mintegy 15 százalékos MI-indukálta GDP-növekedést, 26 százalékos átlagos termelékenységnövekedést és egymillió, magasabb hozzáadott értékű munkakörbe átlépő munkavállalót vetít előre.
A jelenlegi helyzet ehhez képest visszafogottabb. Az Eurostat adatai szerint a magyar vállalatoknak mindössze 10,5 százaléka használ MI-t – ez elmarad a cseh és szlovák (17–19 százalék körüli), és messze a skandináv, holland vagy osztrák (30 százalék feletti) szinttől. A nagyvállalatok már 40–50 százalékban élen járnak, a kis- és középvállalati szektor viszont alig mozdul. Sándorné Kriszt Éva, a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem rector emeritája hozzátette: a hasznok rendkívül koncentráltan jelentkeznek, a kutatások szerint a realizált előny mintegy háromnegyede a vállalkozások egyötödénél csapódik le – a digitális kompetenciák hiánya pedig továbbra is komoly gát.
Verseny egy oligopol piacon
A globális versenyről szólva a panelisták egyetértettek abban, hogy az Európai Unió – s benne Magyarország – jelentős lemaradásban van az Egyesült Államokkal és Kínával szemben, mind hardver-, mind modellfejlesztési oldalon. Szertics Gergely, az AI Partners alapító ügyvezetője, a Frankfurt School of Finance and Management oktatója szerint a valódi kitörési pont nem a nagy alapmodellek versenyében, hanem a niche-megoldásokban és a hatékony, gyors alkalmazkodásban rejlik. A közönség soraiból felszólaló vállalkozó, Szabó Barnabás pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarország erős a stratégiaalkotásban, ám gyenge a végrehajtásban – példaként egy exportengedélyt hozott fel, amelyre két hónapja vár a hazai államigazgatásnál, miközben egy szingapúri hatóság hét óra alatt válaszol hasonló kérelemre.
A kontrollvesztés kockázata
A szekció nevéhez híven a beszélgetés komoly hangsúlyt fektetett a kontroll kérdésére. Keleti Arthur kibertitok-jövőkutató, az Informatikai Biztonság Napja alapítója szerint az MI egyszerre szolgálja a támadókat és a védekezőket, s a probléma gyökere, hogy sem a fejlesztők, sem a felhasználók nem értik teljesen, mit is csinálnak valójában ezek a rendszerek. Elhangzott: kutatások szerint a mesterséges intelligencia rendszerek jelentős része felismeri, amikor éppen auditálják őket, és ilyenkor másképp viselkedik, mint amikor nem figyelik – ami alapjaiban kérdőjelezi meg a hagyományos ellenőrzési módszerek hatékonyságát. A védekezés jövője ezért csak automatizált, MI-alapú kontrollrendszerekben képzelhető el.
Energia, fenntarthatóság és oktatás
Szóba került az adatközpontok robbanásszerűen növekvő energia- és vízigénye is – a szektor ma a világ energiafelhasználásának mintegy másfél százalékát teszi ki, ami a becslések szerint hamarosan három százalékra emelkedhet. A panel egyetértett abban, hogy bár a hatékonyabb modellek kevesebb energiát fogyasztanak feladatonként, a felhasználás robbanásszerű növekedése miatt összességében mégis nő az energiaigény – hasonlóan ahhoz, ahogy a 19. századi gőzgépek hatékonyságnövekedése sem csökkentette, hanem növelte a szénfogyasztást.
Az oktatás területén mély bizonytalanságról számoltak be a résztvevők: a diákok jelentős része – egyes felmérések szerint akár 80 százaléka – attól tart, lesz-e egyáltalán munkája a végzés után. Az oktatási intézmények szabályozása kaotikus, van, ahol tantárgyanként dől el, engedélyezett-e az MI használata. A panel szerint a kritikus gondolkodás, a forrásellenőrzés és a "mérnöki szemlélet" – vagyis hogy semmit nem szabad vakon elfogadni – azok a képességek, amelyeket már az egyetem előtt meg kellene tanítani.
Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.
A Magyar Közgazdasági Társaság Munkaügyi Szakosztálya által szervezett szekcióülésen három előadó – Bod Péter Ákos, Szegő Iván Miklós és Molnár László – három nézőpontból járta körül, hogyan hat a költségvetési helyzet, a beruházási hullám és a vállalati alkalmazkodás a magyar munkaerőpiacra. A beszélgetést Bagó József, a szakosztály elnöke vezette.
Bod Péter Ákos: sokkok után, sokkok előtt
A Corvinus Egyetem professzora abból indult ki, hogy a világgazdaság rendszeresen sokkokkal szembesül – olajválságok, háborúk, energiaárak ugrásai –, és ezekhez idővel mindig alkalmazkodik a kínálati és a keresleti oldal is. A 2026-os közel-keleti feszültség nyomán megugró olaj- és gázárak most enyhébb hatásúak, mint 2022-ben, mivel Európa jelentősen csökkentette orosz energiafüggőségét, és új beszállítók (Norvégia, Algéria, amerikai LNG) léptek be a piacra.
Magyarországra térve Bod arra hívta fel a figyelmet, hogy a hazai gazdaság négy év alatt mindössze fél százalékot nőtt – ez sem válság, sem fellendülés, hanem tartós stagnálás. Szerinte a hazai konjunktúra erősen politikailag vezérelt: választás előtt élénkítés, választás után visszaesés jellemzi a ciklusokat. Kitért a humántőke-deficitre is: a 25–34 évesek képzettsége nem haladja meg a 45–50 éveseket, miközben a legtöbb fejlett országban ez fordítva igaz – ennek egyik oka, hogy a költségvetés az elmúlt másfél évtizedben inkább a fizikai, mint a humán tőkébe fektetett. Az iparszerkezetben Magyarország – Csehországhoz és Lengyelországhoz hasonlóan – erősen kitett a járműipari foglalkoztatásnak, miközben a kutatás-fejlesztési ráfordításokból alig részesedik. Végül felhívta a figyelmet arra, hogy az amerikai gazdaságot ma gyakorlatilag az AI-beruházások húzzák, ami globálisan felfelé nyomja a kamatokat – ez komoly kockázat egy eladósodott, tőkeimportra szoruló ország, például Magyarország számára.
Szegő Iván Miklós: mi lett a "száz új gyárból"?
Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem oktatója a 2025 februárjában bejelentett "száz új gyár" programot vette górcső alá. Orbán Viktor száz, Nagy Márton később százötven új gyárat ígért – a valóságban egy évvel később 46 projekt fejeződött be a 176 bejelentettből. Eközben a foglalkoztatás és a feldolgozóipari vállalkozások száma is csökkent: utóbbi 105-tel lett kevesebb ugyanabban az időszakban.
Szegő szerint a beruházási statisztikák is megbízhatatlanok: míg a Nemzeti Befektetési Ügynökség (HIPA) évről évre rekordokról számol be, a Nemzeti Bank adatai szerint a tényleges külföldi működőtőke-beáramlás ennek gyakran csak a fele. A bejelentett tíz legnagyobb zöldmezős beruházás szinte kivétel nélkül ázsiai eredetű és autóipari/akkumulátoripari jellegű, jellemzően olyan vidéki nagyvárosokban (Debrecen, Nyíregyháza, Miskolc, Szeged), amelyek infrastruktúrája – víz, energia, közlekedés – nincs felkészülve ekkora terhelésre. Előadása végén Daron Acemoglu intézményi közgazdaságtani elméletére hivatkozva amellett érvelt, hogy az oligarchikus berendezkedések rövid távon hatékonyabbak lehetnek, válság idején viszont a demokratikus, versenyre nyitottabb rendszerek alkalmazkodnak jobban – ezért tartós fejlődéshez intézményi átalakulásra volna szükség.
Molnár László (GKI): várakozások, bércsapdák és a mesterséges intelligencia
A GKI Gazdaságkutató vezető kutatója a bizalmi indexek és a politikai ciklusok szoros együttmozgásából indult ki: a választás előtti eufória rendre csalódásba fordul, amint a beígért intézkedések elmaradnak vagy csak papíron valósulnak meg. Bemutatta, hogy a vállalatok ritkán bocsátanak el létszámot közvetlenül – inkább munkaidő-csökkentéssel, teljesítménykényszer-növeléssel vagy be nem fizetett túlórával reagálnak a nehézségekre, ami a hivatalos statisztikákban nem, vagy csak áttételesen látszik.
Kiemelte, hogy a reálbérek és a munkatermelékenység tartósan elszakadtak egymástól Magyarországon, amit részben a korrupció okozta hatékonyságvesztés magyaráz. Az idei erős forint kettős csapdát jelent: rontja az exportáló vállalatok versenyképességét (mert a bérköltség dollárban/euróban nézve megugrik), miközben a belföldi termelőket az olcsóbb import szorítja ki a kiskereskedelmi polcokról. Adatai szerint a felső jövedelmi tized ma annyit keres, mint az alsó 40–50 százalék együttvéve – ez magyarázza, hogy Magyarország vezeti a megtakarítási rátákat: nem azért, mert az átlagember jól él, hanem mert egy szűk réteg jövedelemtöbblete gyakorlatilag automatikusan megtakarítássá válik, míg a lakosság nagy része eladósodik.
Előadása zárásaként a mesterséges intelligencia munkahelyi terjedéséről beszélt: felmérésük szerint a válaszadók mintegy 30 százaléka nem látja az AI hasznát, jellemzően képzés és tapasztalat hiányában, és csak a munkahelyek mintegy 5 százalékán tiltják kifejezetten a használatát. Az AI-használat erősen életkor- és foglalkozásfüggő: az önálló tevékenységet folytatók és a vezetők körében a legelterjedtebb, a közszférában viszont – ahol az ügymenet szigorúan szabályozott – a legkevésbé tartják hasznosnak. Molnár arra is figyelmeztetett, hogy az AI által szolgáltatott információ – például koholt bírósági ügyiratszámok – megbízhatatlan lehet, ezért ellenőrzés nélküli felhasználása komoly szakmai kockázatot hordoz.
Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.
Sikeresen zárult pénteken Egerben a 64. Közgazdász-vándorgyűlés: a helyszínen mintegy 700 résztvevő hallgatta meg a konferencia több mint 80 előadójának gondolatait a magyar gazdaság előtt álló kihívásokról. A konferencia élő, internetes közvetítéseit a két nap alatt csaknem 18 ezren tekintették meg az MKT YouTube-csatornáján.
A konferenciáról szóló sajtóbeszámolók ide kattintva olvashatók. A rendezvényről készült fotógaléria itt elérhető. A nyitó plenáris ülés előadásait ezen a linken, a szekciókat pedig ide kattintva nézhetik vissza az érdeklődők.
Hosszú távon tervezhető gazdaságpolitikára, az uniós források hazahozatalára, valamint a termelékenységi és innovációs lemaradás csökkentésére van szükség a magyar gazdaság versenyképességének tartós javításához – hangsúlyozta Hegedüs Éva, a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke a konferencia megnyitóján. Az elnök kiemelte az intézményi környezet szerepét is: olyan struktúrára van szükség, amely a piaci szereplők számára egyenlő feltételeket biztosít. Az MKT elnöke felidézte, hogy a Magyar Közgazdasági Társaság 132 évvel ezelőtt azzal a céllal jött létre, hogy segítse a közgazdasági ismeretek fejlődését, fórumot teremtsen a gazdasági kérdések szakmai megvitatására, és hozzájáruljon a magyar gazdaságpolitikai gondolkodás fejlődéséhez. Úgy vélte, ez a küldetés ma is változatlanul érvényes. A társaság szakmai munkájának egyik legfontosabb feladata szerinte olyan fórumok létrehozása, ahol eltérő gazdaságpolitikai és szakmai álláspontok ütközhetnek egymással, miközben a vita résztvevői kölcsönös tisztelettel fordulnak egymás felé. A tavalyi vándorgyűlés következtetéseit írásban is összefoglalták, és azokat eljuttatták a gazdaságpolitika akkori, illetve jelenlegi vezetőinek.
A konferencia záró plenáris ülésén az alelnöke, Bod Péter Ákos volt jegybankelnök foglalta össze a két nap szakmai programjainak főbb üzeneteit. Mint mondta: normális piacgazdasággal teljesíthető a kormány által felvázolt és hamarosan a parlament elé kerülő makrogazdasági pálya. Bod Péter Ákos kifejtette: a normális piacgazdaság gondolata "nem egészen vadonatúj dolog, elképzelni viszont kicsit nehéz, mert mi nem ebben az időszakban éltünk". A társadalom átélt egy-két kellemetlen epizódot - emlékeztetett, példaként említve, hogy 2011-ben az állam elvette az emberek nyugdíj-megtakarítását. Ezek után nem kell annyira csodálkozni, hogy a magyar tőkepiac fejlődése nem olyan, mint a lengyel vagy a cseh tőkepiacé - mondta.
További példaként hozta fel a devizahitelezést, amelynek egyik kulcsmomentuma volt az eurózónába belépés terve, amely végül – a maastrichti kritériumok többségével ellentétben, a jegybank jogi függetlenségéhez hasonlóan - nem teljesült. Összefogalta, hogy a rendezvény témái között sok külső és belső "sokkot" érintettek, a demográfiától a mesterséges intelligencián és az amerikai állampapírmozgásokon, inflációs adatokon, benzinár-emelkedésen át az orosz-ukrán háború hatásáig. A legnagyobb bejelentésnek "az euró közelségét" nevezte.
Elmondása szerint a közös fizetőeszköz közelsége a 100 milliárd forintos megtakarításokban már jelentkezett, és még jelentkezni fog. Úgy vélte, egyfajta normalizálódás fog előállni azzal, ha a magyar gazdaság az európai közös valutát használja, ha a bankhitelek alakításába nem szól bele az állam, és ha a kereslet-kínálat szabja meg az árakat, nem a hatóság. Ugyanide sorolta, ha a tőke és munka – egyfajta "teremtő pusztítás mentén" átrendeződik a gazdaságon belül.
Bod Péter Ákos szerint a vándorgyűlésen megvitatott témák azt feltételezik, hogy a társadalom érettebb lesz. Szavai szerint a politika az elmúlt időszakban olyan változtatásokra törekedett, amelyekkel senki sem jár rosszabbul, miközben lesznek, akik jobban járnak.
Nagy kihívás ugyanakkor társadalmi és gazdasági szinten elfogadtatni és megértetni, hogy nem futja mindenre – hívta fel a figyelmet. Ahogyan azt is, hogy a gazdasági folyamatok, mechanizmusok működéséhez különféle érdekek tapadnak, ezért "bátorság, erő és társadalmi érettség kell ahhoz, hogy a haszonélvezők belássák: ennek véget kell vetni".
Mindenki tisztán látja, hogy piacgazdasági és versenygazdasági mechanizmus kell – hangsúlyozta, hozzátéve: fontos az embereket megtanítani arra, hogy semmi sincs ingyen, mindig kalkulálni kell. Amennyiben ez sikerül, Magyarország eljut az "érett viszonyok és helyes ösztönzők világába" – zárta szavait a társaság alelnöke.
A Közgazdász-vándorgyűlés a magyar közgazdász szakma legnagyobb éves konferenciája. A tanácskozást csütörtökön és pénteken a Hotel Eger & Parkban tartották, mintegy 700 szakember részvételével. A rendezvény fókuszában a magyar gazdaságpolitika aktuális kihívásai álltak. Kiemelt szerepet kapott a költségvetés és az államháztartás helyzete, az uniós források, az euró bevezetése, a bankrendszer és hitelpiac, a mesterséges intelligencia gazdasági hatásai és a versenyképesség.
Zárszavában Hegedüs Éva, az MKT elnöke bejelentette, hogy a 65. Közgazdász-vándorgyűlésnek 2027. szeptember 2-3-án a Miskolci Egyetem ad majd otthont.
A 64. Közgazdász-vándorgyűlés második napjának szekcióüléseiről is bőségesen tudósított a hazai média. Az alábbiakban ebből teszünk közzé egy válogatást.
Normális piacgazdasággal teljesíthető a kormány által felvázolt és hamarosan a parlament elé kerülő makrogazdasági pálya - jelentette ki Bod Péter Ákos, a Magyar Közgazdasági Társaság alelnöke, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke a 64. Közgazdász-vándorgyűlés zárónapján, pénteken Egerben.
Bod Péter Ákos kifejtette: a normális piacgazdaság gondolata "nem egészen vadonatúj dolog, elképzelni viszont kicsit nehéz, mert mi nem ebben az időszakban éltünk". A társadalom átélt egy-két kellemetlen epizódot - emlékeztetett, példaként említve, hogy 2011-ben az állam elvette az emberek nyugdíj-megtakarítását. Ezek után nem kell annyira csodálkozni, hogy a magyar tőkepiac fejlődése nem olyan, mint a lengyel vagy a cseh tőkepiacé - mondta.
Nálunk "van egy olyan sokk, amelynek a lélektani-társadalmi lerakódása velünk él" - tette hozzá. További példaként hozta fel a devizahitelezést, amelynek egyik kulcsmomentuma volt az eurózónába belépés terve, amely végül – a maastrichti kritériumok többségével ellentétben, a jegybank jogi függetlenségéhez hasonlóan - nem teljesült.
Összefogalta, hogy a rendezvény témái között sok külső és belső "sokkot" érintettek, a demográfiától a mesterséges intelligencián és az amerikai állampapírmozgásokon, inflációs adatokon, benzinár-emelkedésen át az orosz-ukrán háború hatásáig. A legnagyobb bejelentésnek "az euró közelségét" nevezte. Elmondása szerint a közös fizetőeszköz közelsége a 100 milliárd forintos megtakarításokban már jelentkezett, és még jelentkezni fog. Úgy vélte, egyfajta normalizálódás fog előállni azzal, ha a magyar gazdaság az európai közös valutát használja, ha a bankhitelek alakításába nem szól bele az állam, és ha a kereslet-kínálat szabja meg az árakat, nem a hatóság. Ugyanide sorolta, ha a tőke és munka – egyfajta "teremtő pusztítás mentén" átrendeződik a gazdaságon belül.
Bod Péter Ákos szerint a vándorgyűlésen megvitatott témák azt feltételezik, hogy a társadalom érettebb lesz. Szavai szerint a politika az elmúlt időszakban olyan változtatásokra törekedett, amelyekkel senki sem jár rosszabbul, miközben lesznek, akik jobban járnak.
Nagy kihívás ugyanakkor társadalmi és gazdasági szinten elfogadtatni és megértetni, hogy nem futja mindenre – hívta fel a figyelmet. Ahogyan azt is, hogy a gazdasági folyamatok, mechanizmusok működéséhez különféle érdekek tapadnak, ezért "bátorság, erő és társadalmi érettség kell ahhoz, hogy a haszonélvezők belássák: ennek véget kell vetni".
Mindenki tisztán látja, hogy piacgazdasági és versenygazdasági mechanizmus kell – hangsúlyozta, hozzátéve: fontos az embereket megtanítani arra, hogy semmi sincs ingyen, mindig kalkulálni kell. Amennyiben ez sikerül, Magyarország eljut az "érett viszonyok és helyes ösztönzők világába" – zárta szavait a társaság alelnöke.
Zárszavában Hegedüs Éva, a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke bejelentette, hogy a 65. Közgazdász-vándorgyűlésnek 2027. szeptember 2-3-án a Miskolci Egyetem ad otthont.
A vándorgyűlés záró napjának egyik legnépesebb szekciója az államháztartás aktuális kihívásait járta körül. Adorján Richárd, a Pénzügyminisztérium költségvetésért felelős helyettes államtitkára moderálta a beszélgetést, amelynek meghívottjai Horváth Gábor, a Költségvetési Tanács elnöke, Barabás Gyula, a Pénzügyminisztérium államháztartási és gazdaságpolitikai államtitkára, valamint Tardos Gergely, az Államadósság Kezelő Központ vezérigazgatója voltak. A panel üzenete egybehangzó volt: a hiánycsökkentés és a gazdasági növekedés nem feltétlenül zárja ki egymást, sőt – megfelelő eszközökkel – erősíthetik is egymást.
Nemzetközi tanulságok: a kiadáscsökkentés a nyerő recept
Barabás Gyula 39, jelentős hiánycsökkentési epizódot felvonultató nemzetközi összehasonlítást mutatott be. Ebből az derült ki, hogy a sikeres, gazdasági növekedéssel párosuló konszolidációk jellemzően nem az adóemelésre, hanem a kiadások – azon belül is elsősorban a működési költségek, nem pedig a beruházások – visszafogására épültek. A kamatkiadások mérséklődése szintén sokat segített a sikeres országoknak.
Az államtitkár szerint Magyarországnak jó esélye van egy ilyen, növekedést nem fékező kiigazításra: a kormány szerint egy „pazarló, túlköltekező államot” örökölt, amelyben a beszerzések átláthatóbbá tételével már eddig is mintegy 400 milliárd forintot sikerült megtakarítani, a cél további 300 milliárd forint az idei évben. Példaként említette a Magyar Államkincstár egyik szerződését, ahol a versenyeztetés bevezetésével a havi díj 110 millióról 73 millió forintra csökkent. Emellett a magyar kamatkiadások mintegy 2000 milliárd forinttal haladják meg a hasonló adósságszintű eurozóna-tagországokét, ami komoly megtakarítási potenciált jelent. Az uniós forrásokból finanszírozott beruházásbővítés pedig a hiány növelése nélkül is lehetővé teheti a fejlesztéseket.
Az adósság és a hitelesség ára
Horváth Gábor a magyar államadósság hosszú történetét idézte fel: 1976 óta folyamatosan 50 százalék fölött van a GDP arányában, és bár az uniós átlaghoz képest alacsonyabb, a régiós versenytársakhoz mérten kiugró. Ennek ára a kamatteher: Magyarország GDP-arányos kamatkiadása 2024-ben Európa legmagasabb volt, tavaly óta Olaszország előzte meg.
A költségvetési hitelesség témájában három megközelítést mutatott be: a piaci hozamfelárakat, az intézményi garanciákat (költségvetési szabályok, független tanácsok) és a mennyiségi mutatókat, amelyek a hivatalos célok és a piaci várakozások közötti eltérést, illetve a piaci konszenzus ingadozását ragadják meg – ez utóbbi szoros összefüggést mutat a CDS-felárakkal. Kritikusan jegyezte meg, hogy a magyar adósságszabály az elmúlt évtizedben sosem szigorodott, csak enyhült, és idén – harmadik éve – ismét nőni fog az adósságráta a törvényi cél ellenére. Üzenete szerint a hiteles konszolidációt inkább korán és bátran érdemes elkezdeni, „féloldalas rugalmassággal”: kisebb sokkok ne térítsék el a pályát, de kedvező körülmények esetén érdemes gyorsítani.
A legdrágább adósság Európában – de javul a kép
Tardos Gergely szerint jelenleg a magyar államadósság a legdrágább Európában: egy egységnyi adósság kamatterhe meghaladja az 5 százalékot, ami két-két és félszerese a hasonló makrogazdasági jellemzőkkel bíró eurozóna-tagok (Horvátország, Szlovákia, Bulgária, Szlovénia, Portugália) terhének. Az euróbevezetés iránti elköteleződés azonban már most érezhető hatással jár: az idei évben a hazai hosszú hozam 7 százalék környékéről 5–5,5 százalékra esett, a lengyel szint alá. A külföldi befektetők érdeklődése is nőtt – idén már 4000 milliárd forint (mintegy 11 milliárd euró) értékben vásároltak magyar állampapírt, 40 százalékos növekedés, egyre inkább stabil, hosszú távú befektetőktől. Az ÁKK vezetője szerint hosszabb távon a hazai hosszú hozam akár 4 százalék alá is süllyedhet, ami a jelenlegi GDP-arányos 4 százalékos kamatteher közel felezését, mintegy 2000 milliárd forintos megtakarítást hozhat.
Kérdések a közönségből: beruházási igény, bankadók, kulturális örökség
A közönség soraiból azt kérdezték, hogyan fér össze a hiánycsökkentés a hatalmas közműfejlesztési igényekkel és a torzító hatású különadókkal, illetve mi lesz, ha a nemzetközi hosszú hozamok tartósan emelkedő pályán maradnak. A válasz szerint az uniós forrásokból (csak az RRF-ből 10 milliárd euró) évi 3–4 milliárd eurónyi pótlólagos, hiánynövelés nélküli fejlesztési keret nyílhat, míg a hosszú hozamok kapcsán az Európai Központi Bank hitelessége és az európai növekedési kilátások miatt kisebb az esélye annak, hogy a hozamok az amerikai mintát követnék.
Egy másik hozzászóló arra kérdezett rá, hogyan vezethető ki fokozatosan a támogatott hitelezés – amely a lakossági és vállalati hitelállomány 75–80 százalékát teszi ki –, miközben a bankszektorra közel 1000 milliárd forintnyi különadó (tranzakciós illeték, bankadó, extraprofitadó) nehezedik. A panel válasza szerint a végső cél az euróövezeti csatlakozás utáni, támogatás nélkül is elérhető alacsony kamatkörnyezet, a kivezetést pedig fokozatosan, termékenként, a kiszorítási hatások vizsgálatával kell végrehajtani. Tardos Gergely hozzátette: a támogatott hitelrendszer eddig sem volt kiszámítható, mivel jellemzően a választási ciklusokhoz igazodott, és inkább torzította, mint segítette a hitelpiacot.
A szekciót záró kérdés a társadalmi beállítottságot feszegette: miért számít az emberek jelentős része arra, hogy „majd az állam megoldja”. Barabás Gyula szerint ez nem csupán magyar vagy szocialista örökség, hanem nyugat-európai társadalmakat is jellemző jelenség – példaként a rövidebb munkaidőt szorgalmazó lisszaboni stratégiát említette az ázsiai munkakultúrával szemben –, és bár a szemléletváltás hosszú, nehéz folyamat, szerinte ezen mindenképp dolgozni kell.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
Az MKT Nemzetközi Gazdaság Szakosztálya által szervezett szekcióban Oszkó Péter volt pénzügyminiszter tartott vitaindító előadást, majd Christopher Mattheisennel, a Magyar Telekom és a Microsoft Magyarország korábbi vezérigazgatójával, valamint Veres Tiborral, a Wallis Csoport elnökével vitatta meg, milyen erőforrásokra és tárgyalási pozícióra támaszkodhat ma Magyarország egy egyre inkább blokkokra bomló világgazdaságban. A szekciót Galambos Tamás, a szakosztály elnöke vezette. A tervezett program a Gazdasági és Energetikai Minisztérium külgazdaságért felelős államtitkárának távolmaradása miatt módosult; a rendezvény szeptember 11-i évfordulójára emlékezve egyperces néma csenddel kezdődött.
Az alkupozíció mint legfontosabb erőforrás
Oszkó Péter központi tétele szerint a nyersanyagok és technológiák jelentősége folyamatosan változik, egyetlen erőforrás marad tartósan meghatározó: az alkupozíció. Álláspontja szerint téves az a felfogás, hogy elég egy nagy geopolitikai blokkhoz csatlakozni, és onnantól „megoldódnak” a problémák – ezt a Davosi Világgazdasági Fórumon elhangzott, a kanadai miniszterelnöktől származó gondolattal támasztotta alá, miszerint a közepes hatalmaknak nincs olyan szövetségesük, amely ne érvényesítené velük szemben is a saját érdekeit.
Oszkó élesen bírálta Magyarország eddigi külgazdasági modelljét: szerinte az ország az orosz energiafüggőség növelésével és a kínai működőtőke egyoldalú becsábításával nem alkupozíciót, hanem kiszolgáltatottságot épített. Adatai szerint a magyar autóipari export hozzáadott-érték aránya mindössze 33%, szemben Csehország 50, illetve Németország 74 százalékával, miközben becslése szerint 1000–1500 milliárd forintnyi állami támogatás ment el a kínai gyártókapacitások idecsábítására – tulajdonrész és technológiatranszfer nélkül. Ezzel szemben az Európai Unió elkezdett olyan szabályokat kialakítani (pl. 40% feletti piaci dominanciájú szereplők kötelező közös tulajdoni részesedése – lásd a spanyolországi CATL–Stellantis vagy a franciaországi Dongfeng-beruházást), amelyek a közös európai piacot valódi alkueszközzé teszik.
Oszkó szerint Magyarország legnagyobb jelenlegi erőforrása az uniós tagság, és az érkező uniós forrásokat a jövőben ne vissza nem térítendő támogatásként, hanem tulajdonszerzési (equity jellegű) eszközként kellene felhasználni.
Christopher Mattheisen szerint a valódi hozzáadott értéket nem a gyárépítés, hanem a nemzetközi vállalatok által meghonosított tudás és hálózat adja – ahogy fogalmazott, egy gyárat „egyik napról a másikra el lehet vinni”, egy betelepült telekommunikációs vagy technológiai befektetés viszont tartós tétet jelent az országban. Saját microsoftos tapasztalatából idézte, hogy egy tervezett magyarországi adatközpont végül politikai bizalmatlanság és elégtelen keresletprognózis miatt Lengyelországba került – ez alátámasztja érvelését, hogy a kis országoknak érdemes lenne lemondaniuk a „magyar startup magyar piacra” elvről egy egységes európai tőke- és keresletpiac javára.
Veres Tibor saját üzleti pályáját hozta példának: a Wallis Csoport a 90-es évek Pannon GSM-befektetésétől kezdve mindig ragaszkodott a többségi tulajdonhoz, miközben helyi partnerekkel dolgozott külföldön. Kiemelte a technológiai kiszolgáltatottság veszélyét (a pager-üzletágat annak idején az SMS technológia tette egy csapásra értéktelenné), ezért vallja a diverzifikációt alapelvnek. Legfontosabb üzenete: a jövő külgazdasági stratégiájának az emberi erőforrásba – oktatásba, egészségügybe, vállalatirányítási tudásba – kellene fektetnie, mert a magyar szaktudás (például az Autó Wallis mára közel 30 gyártóval, 19 országban működő szolgáltatási modellje) exportképes, míg az olcsó munkaerőre és állami támogatásokra épülő korábbi modell kifulladt.
A közönségből Szilágyi Balázs (CATL) vitatta Oszkó adatait a cégnek nyújtott állami támogatásról, és az európai fogadókészség hiányát nevezte meg problémaként a technológiatranszfer helyett. Oszkó válaszában a korábbi kormányzati kommunikáció átláthatatlanságára hivatkozott, és hangsúlyozta: nem a kínai befektetőkkel, hanem az egyoldalú, tulajdon nélküli támogatási gyakorlattal van vitája.
A záró körkérdésre – mi lesz öt-tíz év múlva a siker mércéje – Mattheisen a termelékenységet, Veres Tibor az európai méretű, magyar identitású vállalatok megjelenését, Oszkó Péter pedig a vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP felzárkózását és az euró bevezetését nevezte meg.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
Élénk sajtóérdeklődés övezte a 64. Közgazdász-vándorgyűlés első napját: a nyitó plenáris ülésről és a délutáni szekciókról több tucatnyi tudósítás jelent meg a médiában. Az alábbiakban ezekből teszünk közzé egy válogatást.
A vándorgyűlés hagyományos elemzői kerekasztalán Halmai Péter akadémikus, a Magyar Közgazdasági Társaság Gazdaságpolitikai és GazdaságelméletiSzakosztályának elnöke vezetésével Oblath Gábor (Kopint-Tárki), Oszkó Péter (O3 Partners, volt pénzügyminiszter), Várpalotai Viktor (MNB) és Virovácz Péter (ING Bank) vitatta meg, hol tart valójában a meghirdetett gazdaságpolitikai fordulat.
A kiinduló diagnózis: kifulladt növekedési modell
Halmai Péter bevezetőjében amellett érvelt, hogy a magyar növekedési modell kifulladása nem konjunkturális, hanem rendszerprobléma. A termelékenység – ezen belül a teljes tényezőtermelékenység – tartósan kedvezőtlenül alakult, a beruházási ráta a látszat ellenére sosem volt kiugróan magas, a felzárkózás megtorpant, a gazdaságpolitikai mix pedig erősen prociklikusnak bizonyult. Mindehhez centralizált, a piaci versenyt torzító, kontrollorientált gazdaságpolitika, gyengülő intézményi minőség és – a kvázi-fiskális jegybanki eszközök és a tartós forintgyengítés nyomán – felfutó infláció, illetve látványosan megromló költségvetési egyenleg társult.
Bizalmi javulás, de még nincs beruházási fordulat
A panel egyetértett abban, hogy a választás óta érzékelhető a kockázati megítélés és a finanszírozási környezet javulása – ezt tükrözi a csökkenő kockázati felár és az erősödő forint is. Oszkó Péter szerint azonban ez egyelőre ígéretalapú, várakozásvezérelt bizalmi fordulat, amely a beruházásokban még nem látszik: a GDP-növekedést továbbra is a fogyasztás húzza, jelentős részben a választás előtti, rendszerbe épült adócsökkentések és juttatások miatt, ami nem tekinthető fenntartható szerkezetnek. Virovácz Péter szemléletes hasonlata szerint a magyar gazdaság olyan, mint egy roller, amely mindig egy-egy nagy „láblökésre” (külföldi tőke, EU-csatlakozás, 2010 utáni reformok) gyorsult fel, majd kifulladt – most új lökésre van szükség, „védőfelszerelés” és tartalékok nélkül.
A forinterősödés kétélű fegyver
Oblath Gábor adatokkal mutatta be, hogy a fajlagos bérköltség alapú reálárfolyam az elmúlt két és fél évben mintegy 40 százalékkal erősödött a versenytársakhoz képest – ebből nagyjából a fele bérköltség-emelkedésből, fele a nominális árfolyam erősödéséből fakad. Ez, szemben a korábbi leértékelési kísérletekkel, valódi és tartós versenyképesség-romlást okozhat az exportszektorban, miközben a belső fogyasztást és a kereskedelmet segíti – Várpalotai Viktor szerint nemzetgazdasági szinten összességében inkább semleges a hatás, a vállalatoknak elsősorban a termelékenységtől elszakadt bérnövekedéssel kell megküzdeniük. Egyetértés volt abban, hogy a leértékelés semmiképp sem megoldás, és hogy a fenntartható reálfelértékelődés egyetlen alapja a termelékenység valódi javulása (Balassa–Samuelson-logika).
Hol lehet a növekedési potenciál?
A résztvevők számos strukturális tartalékra mutattak rá: a hazai KKV-szektor termelékenységi lemaradására a nagyvállalatokhoz képest és a vállalati szerkezet elaprózottságára; a viszonylag alacsony diplomásarányra és az egészségi állapot okozta kiesésekre; a munkaerőpiac feszességére, ahol – Virovácz szerint – nincs valódi tartalék, miközben a külföldi munkaerő bevonása politikailag nehezített. Oszkó Péter a lakossági megtakarítások – köztük az állampapír-állomány – tőkepiacok felé terelését, Várpalotai az innovatív, exportképes vállalatok (az MNB HIDE-kutatásában azonosított mintegy ezer cég) szerepének erősítését, Virovácz pedig a magyar tőkekivitel (kifelé irányuló beruházások) ösztönzését emelte ki új növekedési modell elemeként. Egyöntetű vélemény volt, hogy rövid távú „szikrákra” nem lehet építeni: a kiszámíthatóság, a jogbiztonság és a korrupció visszaszorítása – amely nem is kerül sokba – legalább annyira fontos a beruházási bizalom helyreállításához, mint bármilyen pénzügyi ösztönző.
Egyensúly, költségvetés és az euró
Virovácz Péter számításai szerint a magyar gazdaság jelenleg fenntartható módon mintegy 3 százalékos növekedésre képes külső vagy belső egyensúlyvesztés nélkül. Oszkó Péter szerint a kormány most, a kamatfelár csökkenéséből és a hatékonyságjavításból, illetve a korrupció visszaszorításából fakadó tartalékok kihasználásával megúszhatja azokat a fájdalmas kiigazításokat (bércsökkentés, nyugdíjmegvonás), amelyekre korábban rákényszerült – de erre csak másfél–két éve van a következő választási ciklusokig.
Zárásként mind a négy szakértő az euróbevezetéshez vezető út hitelességét emelte ki: konkrét dátumnál (2030–33) fontosabb, hogy legyen egyértelmű, koherens és tartósan tartott gazdaságpolitikai irány, amelyet hiteles középtávú stratégiai dokumentumok támasztanak alá. Oszkó Péter figyelmeztetett: az eurokritériumok között nincs benne a növekedés – pedig enélkül aligha lesz értelme az euró bevezetésének. Oblath Gábor zárszóként az érdekegyeztetés intézményeinek újjáélesztését szorgalmazta, amely tehermentesíthetné a monetáris politikát az infláció letörésében.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
A 64. Közgazdász-vándorgyűlés bankvezéri kerekasztalán a hazai nagybankok vezetői egyöntetűen amellett érveltek, hogy a magyar bankrendszer felkészülten várja az euróbevezetést, ugyanakkor a versenyhelyzet, a jövedelmezőség és a klímakockázatok kezelése komoly kihívások elé állítja a szektort.
A Magyar Nemzeti Bank és a Magyar Közgazdasági Társaság közös szervezésében megrendezett panelbeszélgetést Kurali Zoltán, az MNB alelnöke moderálta, résztvevői Bogdán Krisztina (ING Bank Magyarországi Fióktelepe), Hegedüs Éva (GRÁNIT Bank), Tóth Balázs (UniCredit Bank Hungary) és Wolf László (OTP Bank) voltak. A bevezetőt Kolozsi Pál Péter, az MKT Pénzügyi Szakosztályának elnöke tartotta, aki a magyar pénztörténet kerek évfordulóit (1926: pengő, 1946: forint, 1976: lebegő árfolyamrendszerek kora, 2001: az euróbevezetés tervének születése és az Államadósság Kezelő Központ létrehozása) idézte fel az eurócsatlakozás apropóján.
Az euró: eldöntött kérdés, alkalmazkodási kényszer
A résztvevők szerint Magyarország eurócsatlakozása gyakorlatilag eldöntött ügy, csak az időzítés kérdéses – az elhangzottak alapján a szakmai várakozások inkább 2028–2030 közé teszik a lehetséges belépést. A bankvezetők egyetértettek abban, hogy az euró bevezetése erősíteni fogja a versenyt a hazai piacon, mivel megszűnik a forintforrások jelenlegi kamatelőnye, és eltűnnek a konverziós, fedezeti ügyletekből származó bevételek is. Ez nyomás alá helyezi a bankok marzsát, ugyanakkor egy stabilabb, kiszámíthatóbb gazdasági környezet hosszabb távon növelheti a hitelállomány GDP-arányos szintjét, amely regionális összevetésben ma alacsony. A felkészülésben – a résztvevők szerint – kulcsszerepet kap a digitalizáció és a mesterséges intelligencia, amellyel a bankok hatékonyságot nyerhetnek a csökkenő bevételi marzs ellensúlyozására; elhangzott, hogy Magyarország az első ország lehet, ahol az euróbevezetést AI-alapú eszközök is támogatják majd.
Élet a támogatott hiteleken túl
Élénk vita bontakozott ki a támogatott hitelprogramok (például az otthon start) szerepéről. A bankvezérek egyetértettek abban, hogy ezek a konstrukciók – bár rövid távon élénkítik a keresletet – hosszabb távon nem helyettesíthetik a versenyalapú, piaci kamatozású hitelezést, és a kamatszint csökkenésével (különösen 4-6 százalék alá érve) a szükségességük is mérséklődik. Elhangzott a figyelmeztetés, hogy a támogatott programok „elkényelmesíthetik” mind az ügyfeleket, mind a bankok kockázatkezelését, ezért célzottabb, konkrét gazdaságpolitikai célokhoz (energiahatékonyság, zöld átállás) kötött támogatásokra lenne szükség a jövőben, garanciaintézeti konstrukciókkal kiegészítve.
Árfolyamkockázat: a fedezés a felelős magatartás
A panel kitért az idei éles forinterősödésre és az azt megelőző gyengülésre is. A bankvezetők hangsúlyozták a különbséget a fedezeti célú és a spekulatív devizaügyletek között, és egyetértettek abban, hogy a vállalatoknak – különösen az exportőröknek – célszerű a nettó devizakitettségüket egyszerű, átlátható eszközökkel (elsősorban határidős, forward ügyletekkel) fedezniük, a bonyolult, ún. „boosted” vagy „target profit forward” típusú konstrukciók helyett, amelyek a tapasztalatok szerint komoly veszteségeket okozhatnak hirtelen árfolyam-elmozdulás esetén. Több felszólaló szerint az euró bevezetése éppen ezt a fajta árfolyam-kiszámíthatatlanságot fogja megszüntetni.
Klímakockázat és az agrárium jövője
A beszélgetés zárásaként az idei aszályos év és a klímaváltozás pénzügyi stabilitásra gyakorolt hatása került terítékre. A bankvezérek szerint a klímakockázat mára önálló, kezelendő kockázati kategóriává vált: a mezőgazdasági ügyfeleknek nagyobb tartalékokra és hosszú távú alkalmazkodási – például öntözési – beruházásokra van szükségük, amelyek finanszírozásában állami garanciák, kamattámogatások szerepe indokolt lehet. A probléma a résztvevők szerint túlmutat a mezőgazdaságon: az élelmiszeriparban is szükség lehet állami támogatással segített szerkezetváltásra, ha egyes eddig termelt alapanyagok a klímaváltozás miatt a jövőben nem lesznek Magyarországon termelhetők. Az MNB képviselője jelezte, hogy a jegybank is vizsgálja a klímakockázat beépítését a monetáris politikai döntéshozatalba, bár ennek modellezése – az eltérő időtávok miatt – komoly szakmai kihívást jelent.
A panel a hallgatóság élő szavazásaival zárult, amelyek szerint a jelenlévők többsége stabil forintárfolyamra és 2028–2030 közötti eurócsatlakozásra számít, a lakossági bankolás magas költségeit pedig elsősorban a bankok saját költségszintjének tulajdonítják.
(Az összefoglaló mesterségesintelligencia-alkalmazások segítségével készült.)
A közgazdász-vándorgyűlések a hazai közgazdász szakma ünnepei – a legjobb alkalmat kínálják arra, hogy az egyesület kitüntetésekkel mondjon köszönetet mindazoknak, akik sokat tettek a társaság vagy az egész magyar gazdaság érdekében. A konferencia nyitó plenáris ülésén négyen vehették át az MKT kitüntetéseit.
A Magyar Közgazdasági Társaság elnöksége az MKT legmagasabb kitüntetését, Közgazdász Életműdíjat adományozott Farkas Zoltánnak, a HVG szerkesztőjének, sok évtizedes, példaértékű gazdasági újságírói és szerkesztői pályafutásának, valamint a magyar gazdaság és gazdaságpolitika folyamatainak mélyebb megértését segítő, kimagasló szakmai tevékenységének elismeréseként.
Az MKT elnöksége a társaság második elnökéről elnevezett Kautz Gyula-díjat adományozott Baráth Etelének, korábbi európai uniós ügyekért felelős miniszternek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság volt tagjának sok évtizedes szakmai tevékenységének, valamint az MKT Fejlesztéspolitikai Szakosztálya korábbi elnökeként és az országos elnökség tagjaként végzett munkájának elismeréseként.
Az MKT elnöksége ugyancsak Kautz Gyula-díjat adományozott Nábrádi Andrásnak, a Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Kara egyetemi tanárának, az MKT Hajdú-Bihar Megyei Szervezete elnökének sok évtizedes tudományos és oktatói tevékenységének, valamint az MKT megyei szervezeti elnökeként végzett munkájának elismeréseként.
Végül pedig a Magyar Közgazdasági Társaság elnöksége Közgazdász Nagydíjat adományozott Lakatos Tibornak, a nyíregyházi VELA Kft. ügyvezető-tulajdonosának, az MKT Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szervezete korábbi alelnökének a társaság érdekében végzett több évtizedes, példamutató szakmai tevékenysége elismeréseként.
Az elismeréseket Hegedüs Éva, a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke és Nagy Gábor Miklós, az MKT főtitkára adta át a kitüntetetteknek.
Sikerrel zajlott a Magyar Közgazdasági Társaság 64. Közgazdász-vándorgyűlése szeptember 10-11-én Egerben. A kétnapos konferencia helyszínén mintegy 80 előadó osztotta meg gondolatait a 700 fős helyszíni résztvevői körrel és az azóta már több mint 25 ezres(!) online nézőközönséggel.
Sikeresen zárult pénteken Egerben a 64. Közgazdász-vándorgyűlés: a helyszínen mintegy 700 résztvevő hallgatta meg a konferencia több mint 80 előadójának gondolatait a magyar gazdaság előtt álló kihívásokról. A konferencia élő, internetes közvetítéseit a két nap alatt csaknem 18 ezren tekintették meg az 
A 64. Közgazdász-vándorgyűlés második napjának szekcióüléseiről is bőségesen tudósított a hazai média. Az alábbiakban ebből teszünk közzé egy válogatást.
Élénk sajtóérdeklődés övezte a 64. Közgazdász-vándorgyűlés első napját: a nyitó plenáris ülésről és a délutáni szekciókról több tucatnyi tudósítás jelent meg a médiában. Az alábbiakban ezekből teszünk közzé egy válogatást.
A közgazdász-vándorgyűlések a hazai közgazdász szakma ünnepei – a legjobb alkalmat kínálják arra, hogy az egyesület kitüntetésekkel mondjon köszönetet mindazoknak, akik sokat tettek a társaság vagy az egész magyar gazdaság érdekében. A konferencia nyitó plenáris ülésén négyen vehették át az MKT kitüntetéseit.